A hologramokkal házasodás mint az emberi jogok új terepe: A nemzetközi genderhelyzet egyre fokozódik

2019. március 03. - NHLilla

Ön szerint hologramokkal házasodni és szilikonbabákba beleszeretni beteg dolog? Hol él Ön, csak nem a történelem rossz oldalán? Úgy tűnik, akadnak, akik szerint igen. Nem arról van szó, hogy a tolerancia túl messzire ment, hanem hogy a liberális kisebbségvédelem eleve rossz elveken alapszik.

Szüntelen haladás az emberi jogok rögös útján

Minő szerencse, hogy van nekünk olyan médiánk, amelyből értesülhetünk a világ legaktuálisabb és legégetőbb problémáiról. Megtudtuk például, hogy vannak digiszexuális emberek, akik nem élő emberekhez, hanem hologramokhoz, tárgyakhoz, szexrobotokhoz vonzódnak. Volt idő, amikor talán azt mondták volna erre, hogy társas problémáik vannak (például szoronganak, sérültek, nincs élő ember, aki baszna velük, vagy intimitás és társas kapcsolatok helyett csak mások tárgyiasítása tudja kielégíteni őket), de most végre kiderült: ez is csak ugyanolyan szexuális preferencia, mint a heteroszexualitás vagy a homoszexualitás, amit a sokszínűség nevében normálisként kell elfogadnunk.

A liberális bulvárportál 444 egy büszke férj megkapó történetével indít, aki elmondja, hologram “feleségével” kötött esküvője a szerelem diadala azok után, hogy éveken át csak kiközösítést élhetett meg. Ugyanis anime-rajongását és a geekségét - ó, borzalom! - nem díjazták a “valódi” nők, ezért alakult ki benne az a tudat, hogy valamiféle szexuális kisebbséghez tartozik. (Nos igen, az is sokatmondó, hogy ma már a valódit is hozzá kell tenni, ha élő emberekről beszélünk, bár nyilván idővel az is vita tárgyává fog válni, kevésbé valódi nő-e egy szexrobot vagy egy hologram.) “Most már tudni, hogy Akihiko Kondo valószínűleg digiszexuális”, vonja le a következtetést a 444 szerzője. Hiába, az intellektuális és erkölcsi fejlődést nem lehet megállítani, minden nyomorúságról és betegségről kiderül idővel, hogy tiszteletreméltó identitás, ez a világ rendje.

És nem is akármilyen identitás, hanem természetesen elnyomott identitás. Az újonnan reflektorfénybe került identitás ideológusa szerint “a digiszexuálisokat nagy eséllyel ugyanolyan megbélyegzés és kirekesztés fogja érni, mint egykoron a homoszexuálisokat, akik éveken keresztül harcoltak azért, hogy elismerjék őket.” Ízlelgessük ezt egy kicsit. Az, hogy az emberek túlnyomó többsége viszolyog ezektől a digiszexuálisnak elnevezett “szexuális” és “romantikus” perverzióktól, az egyenértékű volna azzal, hogy az azonos neműekkel szexuális viszonyt létesítőket évszázadokon át üldözték (bizonyos helyeken ma is üldözik), akár halállal vagy börtönbüntetéssel. Ha emiatt nem tiltakoznak a meleg és leszbikus szervezetek, akkor igen nagy a baj.


(Fotó: Behrouz Mehri/AFP)

Lehet azt mondani a szárnyát bontogató digiszexuális identitáspolitikára, hogy groteszk és nevetséges és mindenki csak röhög rajta, és ez többé-kevésbé így is van. Azért pontosítsunk: csak majdnem mindenki. Egy “neves liberális értelmiségi” maga írta a fent idézett 444 cikk kapcsán egy privát csoportban:

“Kitettem a falamra ezt a cikket valami kritikus kommenttel; azóta az ismerőseim elküldtek pszichológushoz, megvádoltak homofóbiával, és többször jelezték, hogy kijelentkeztem a liberális konszenzusból. Ja, a hapsim pedig fél tőlem, mert hol van a megállás, ha egyszer a guminőkkel dugó és hologrammokkal házasodó hapsikról azt gondolom, hogy beteges életet élnek.”

A liberálisok maguk mondják, hogy a digiszexuális elismeréspolitika a liberális konszenzus része, nem én. A doktriner ostobaság mellett pedig ott van az erőviszonyok és erőforrások kérdése. Elegendő pénzből a digiszexualitásnak is meglesz a maga intézményrendszere, civil szervezetei, “szakirodalma”. Lesz rá kutatás, hogy a digiszexuálisok milyen magas arányban szenvednek depressziótól, kísérelnek meg öngyilkosságot, amit nyilvánvalóan az őket érő előítéletekre és diszkriminációra fognak visszavezetni (ld. a fentebbi idézetet a téma ideológusától), nem pedig azokra a problémáikra, amelyekből arra következtetnek, hogy ők “digiszexuálisok”.

Az identitáspolitika előrehaladott állapota: a művészeti kanonizáció kísérlete

Hogy honnan lehet ezt tudni? Már megtörtént más kreált kisebbségekkel, akik már megkérdőjelezhetetlenül bekerültek a liberális konszenzusba. Az egyre bővülő LMBTQIAAPP+ betűleves annak a példája, ahogy a valaha szebb napokat megélt melegjogi mozgalomra boldog-boldogtalan rátelepszik. Vannak olyan ügyek, amelyek mára egyesek számára megkérdőjelezhetetlen igazságnak tűnnek, pedig semmivel sem kevésbé veszélyes fikciókon alapulnak, mint a digiszexuális identitás.

A velünk született nemi identitás dogmáját már évek óta sulykolják a haladónak nevezett oldalon. (A nemünktől eltérő nemi identitásnak is több jelenség húzódhat meg a hátterében, akárcsak a “digiszexualitásnak”, ez az, amit évtizedek hosszú propagandamunkájával igyekeznek elfeledtetni velünk.) Pár hete is óriási örömhír érte Magyarországot, amit természetesen az összes ellenzéki/liberális média a haladás megnyilvánulásaként tálalt: megvan az ország első transznemű “címlaplánya”, Ónodi Adél. (Persze kiderült, hogy nem az első, de kit érdekel, ha épp a progressziót kell ünnepelni.) Olyan sokoldalú tehetség ráadásul, hogy 23 évesen egyszerre alkot a színházi, filmes, irodalmi és zenei világban. Végre megvalósulhat az összművészet! Mindegy is, hogy az ellenzéki média fizetett hirdetésként vagy puszta ostobaságból számolt be az ifjú polihisztor tevékenykedéséről teljesen kritikátlanul. Már korábban is tele volt vele a szabad és független média, mint számos különböző civil szervezet pártfogoltjával, a “művészeti” ténykedése elég nyilvánvalóan egy politikai ideológia kanonizációjának kísérlete.

Mondjuk igen gyenge kísérlet ez. Ha valaki megnézi a színházi műalkotását, akkor hamar rájön, hogy egy tehetségtelenségével hivalkodó egyénről van szó, akinek egyetlen gondolata van a világgal kapcsolatban: én, én én. Egyetlen elképzelés köti össze projektjeit: az, hogy “identitásánál” fogva alanyi jogon jár neki a figyelem és a művészeti elismerés. “Művészetét” egyben civilizációs projektként futtatja: vidéken akar turnézni, hogy “érzékenyítse” a nem elfogadó embereket. Hogy milyen anyagi és intézményi háttere van ennek? Ő maga mondja el: A Nyílt Társadalom Alapítvány ösztöndíja. Megértem, hogy a művészeti élet szereplői miért nem teszik témává az ilyen és ehhez hasonló propagandát: a kultúra ilyetén lezüllesztéséhez épeszű ember gumikesztyűben sem akar nyúlni. Pedig tematizálni kéne végre, hogy a kultúrával kapcsolatban közel sem a kormány jelenti az egyetlen (vagy akár a legnagyobb) veszélyt.

És hogy miféle politikai törekvéseket igyekeznek kanonizálni ezekkel a művészeti remekekkel? Például azt, hogy ne tagadhassuk azt a nyilvánvaló hazugságot, hogy férfiak lehetnek nők; és még azt, hogy a magukat nőnek valló biológiai férfiakat kutya kötelessége legyen mindenkinek nőként elfogadnia - szexuális értelemben is. Ahogy a művész-zseni többek közt az RTL Klub Reggeli című műsorában kifejti, neki nem kötelessége egy randi során elmondani egy heteroszexuális férfinak, hogy ő transznemű, viszont ha ez idővel kiderül és az adott férfi ezek után nem akar többé ismerkedni vele, az természetesen transzfóbia. (A férfi műsorvezetőnek van egy őszinte mondata ezzel kapcsolatban, de hamar lehurrogják.) A művész-aktivista továbbá egy interjúban szó szerint kimondja, hogy neki joga van ahhoz, hogy simán megöleljék és szeressék. Én eddig azt hittem, ilyen dolgokat csak az incelek mondanak, de úgy tűnik, tévedtem.

És hogy hová vezetnek ezek a politikai követelések előrehaladottabb állapotban? Odáig, hogy cenzúráznak minden létező felületet (naponta minimum tíz új linket tudnék ideszúrni, tényleg); teljesen ellehetetlenítik a téma tudományos vizsgálatát; a rendőrség kikérdez, sőt le is tartóztat embereket - köztük családanyákat a gyerekeik szeme láttára - olyan Twitter posztok miatt, amelyekben férfinak neveznek nőidentitású férfiakat, reblogolnak egy biológiai tényeket kimondó versikét, egy “transz gyerek” szervezet elnöke kiskorú gyerekének Thaiföldön elvégzett “átalakító műtétjéről” kimondják, hogy kasztrálás; stb. Nem ártatlan dolgok tehát ezek a magyarországi médiahaknik sem, vezetnek valamerre, és nagyon nem jó irányba.

Transznemű polihisztorunk ideológiájának további elidegeníthetetlen része a magyarozás. A “mi máshol tartunk” és a vidék civilizálgatása csak a finomabb megnyilvánulásai ennek, egy őszintébb pillanatában azt is nyilatkozta már, hogy “most szerintem minden normális magyar kint él Berlinben”. (Kínos lett ez neki később és kivették az interjúból, de képernyőfotón megmaradt.) Megtudjuk azt is, hogy az emberi jogi haladás része megzsarolni az anyját, hogy óriási költségekbe verje magát azért, hogy ő “női testet” (“működő puncit”) “kaphasson”. (Ha már a digiszexualitás felől indultunk, akkor nem mehetünk el egy szembeötlő hasonlóság mellett. A női testre egyaránt megkapható tárgyként tekint az a férfi, aki szilikonbaba formájában vásárol magának női test-imitációt, és az a magát nőként elképzelő férfi, aki hormonokkal és plasztikai sebészettel vásárolja azt meg magának. Hogy adott esetben mindkettő mögött lehet szenvedés, nem ok arra, hogy ennek a szenvedésnek az eredetét ne lehessen megkeresni és kezelni az identitás megkérdőjelezhetetlen státuszba emelése helyett.)


(Velvet, eredeti szövegváltozat)

Liberális gondolatkontroll és a jobboldal erősödése

Bár egyetlen közelmúltbéli esetet érintettem, ez csepp a tengerben: a liberális média rendszeresen ír könnyfakasztó történeteket ún. transz gyerekekről és felnőttekről, miközben a kiterjedt baloldali/feminista kritikának liberális/ellenzéki/szabad és független újságíró eddig egész pontosan nulla cikkben adott hangot. Nem kiragadott eset tehát a fenti, hanem egy trend része. Hosszasan lehetne sorolni ennek az ideológiának a további elemeit, de felesleges. Lehetne fejtegetni, hogy ez milyen veszélyeket jelent a nőkre nézve, vagy hogy a transznemű mozgalom által használt gender kifejezés összeegyeztethetetlen azzal, mint amit a feminizmus egykor használt, vagy hogy az egész transznemű identitáspolitika ellentétes nem csak a szólásszabadsághoz való joggal és így a társadalom érdekeivel, hanem a nőjogi törekvésekkel is. Csak hát az emberek többsége első pillantásra átlát a transznemű dogmákon, a többiek túlnyomó többsége számára meg semmiféle magyarázat nem használ. Az identitáspolitika képviselői úgyis a saját agendájukhoz fogják igazítani a tényeket, hiszen egyetlen legitimációs eszközük az a narratíva, hogy ők állnak a történelem jó oldalán, ők az elfogadók, mindenki más meg a visszamaradott gyűlölködők hordája.

Vannak ennek anyagi okai is: nyílt titok például, hogy a Nyílt Társadalom Alapítvány nem ad pénzt olyan civil szervezetnek, amely megkérdőjelezi a transznemű identitáspolitikát (vagy a szexmunka is munka fikcióját). Ezért is lehetséges, hogy a magukat nőjoginak nevező civil szervezetek nem hogy nem kritizálják ezeket a jelenségeket, hanem időnként be is állnak mögé. Például a Női Érdek nevű, magyar nőjogi civil szervezeteket tömörítő ernyőszervezet nyíltan a transznemű ideológiát propagáló esemény egyik szervezője. Mennyiben képviselik ezek a civil szervezetek a nők érdekeit - hívják magukat akárhogy - ha a nők érdekeit kifejezetten aláásó identitáspolitikát képviselik? Nem csak a nyugati nagytőke csurranó-cseppenő jótéteményeire ácsingóznak?

Súlyos orwelli disztópia az identitáspolitika világa, ahol egyből kiírja magát valaki a liberális konszenzusból, ha valamelyik fontosnak tartott identitás létrejöttének okait vizsgálná ahelyett, hogy kritikátlanul ünnepelné. (A nemzeti identitás például nem tartozik a szentnek és sérthetetlennek tartott identitások körébe, az a mai liberális politika számára egy konkurens identitáspolitika.) Akkor kezdődhet el ennek a disztópiának a lassú felszámolása, ha már sok ember a bőrén érzi a következményeit. Az Egyesült Királyságban például a transznemű jogok nevében a nők jogi védelmét készülnek felszámolni, ami sokakat ébresztett fel és óriási vitákat eredményezett. Annyira omladozik már a transz hazugságvár, hogy számos meleg és leszbikus donor vonta meg eddigi anyagi támogatását a legnagyobb brit LMBT+ szervezettől annak szélsőséges transznemű politikája miatt.

Magyarországon egyelőre nem kell tartani törvényi változásoktól, itt van viszont a kitartó propaganda, amelynek célja a szívek és lelkek megnyerése, előkészítendő a további lépéseket. Ahogy Európa- és USA-szerte, nálunk is a jobboldal erősödik meg ebből, hiszen a nem jobboldali közbeszédben igyekeznek a lehető legjobban elfojtani a vitát, személyesen és szakmailag tönkretenni, sőt, megsemmisíteni mindenkit, aki kibeszél a konszenzusból. Egyelőre nem tűnik úgy, hogy lenne, ami megállítja a jobboldal erősödését, és ennek a liberális gondolatrendőrség az oka - amely bár rengeteg más területen is megnyilvánul, a sokak által legjobban látható része éppen az identitáspolitikák diktatúrája.

Herczeg Gyöngyvér (vendégszerző)

Ajánlott cikkek:

Hajdú Janka: Genderőrület és feminizmus – egylényegűek, barátok vagy ellenségek?
Hajdú Janka: Nyilvános vécé, privát identitás? Az amerikai vécéháború nemi politikája
Weiss Eszter: Nőnek lenni nem egy életforma
Weiss Eszter: Ásó, kapa, patriarchátus