Ha megkérdeztek volna a rákdiagnózisom előtt, hogy optimista vagy pesszimista vagyok-e, nehezen tudtam volna válaszolni. Az egészségemet illető kérdésekben viszont már-már elvakultan optimista voltam. Addig semmi olyan nem történt velem, amit ne lehetett volna kezelni diétával, nyújtással, fájdalomcsillapítóval vagy legvégső esetben gyógyszerrecepttel. Egyáltalán nem ijedtem meg tehát, amikor egy rutin mammográfia „kételyeket vetett fel”.
Mennyi eséllyel lehet mellrákom? Semmilyen rizikófaktor nem volt jelen az életemben – nem volt a családomban mellrák, fiatalon szültem a gyerekeim, szoptattam őket, egészségesen táplálkoztam, keveset ittam, rendszeresen mozogtam. Amikor a nőgyógyász négy hónappal később egy újabb mammográfiát javasolt, azért egyeztem bele, hogy megnyugtassam.
A mammográfia eredménye, amit telefonon közöltek velem, az lett, hogy biopsziára van szükségem. Ráadásul egy durvább, sebészeti beavatkozást igénylő fajtára, amihez teljes altatásra van szükség. Még mindig nem nagyon idegeskedtem, és úgy tekintettem a biopsziára, mint egy vádlott a tárgyalásra: legalább tisztázhatom magam. Felhívtam a gyerekeimet, hogy elmondjam, lesz egy műtétem. Megnyugtattam őket, hogy a röntgentechnikus szerint a mammográfián felfedezett csomók többsége (80%) ártalmatlan.
Az első hivatalos találkozásom a mellrákkal 10 nappal később történt, amikor a biopszia után a sebész az ágyam felé tornyosulva komoran közölte, hogy ez bizony rák. A drogkábulatban töltött nap hátralevő részében arra jutottam, hogy a legrosszabb ebben a mondatban nem a rák jelenléte, hanem az én hiányom – hiszen én, Barbara nem kerültem szóba, még helymeghatározásként sem. Az én helyemet foglalta el a rák.
Ismerek nőket, akik a diagnózisuk után heteket vagy akár hónapokat töltöttek önvizsgálattal, a lehetőségek megismerésével, orvosok kérdezgetésével, hogy felmérjék a várható károkat az elérhető kezelések után. Én azonban pár óra kutatás után arra jutottam, hogy eléggé ki van jelölve egy mellrákos páciens útja: dönthet lumpektómia és masztektómia között, de a lumpektómiát több hét sugárkezelés követi; és bármelyiket is válassza, ha a nyirokcsomóba is betört a rák (vagy ahogy kevésbé fenyegetően mondják: áttétet képzett), akkor több hónap kemoterápiára van szükség, amit leginkább a szúnyogok légkalapáccsal való lecsapásához lehetne hasonlítani.
Érezhető volt a nyomás mind az orvosok, mind a szeretteim részéről, hogy azonnal történjen valami. Megölni, kivágni, most! A végeláthatatlan vizsgálatok – például az áttéteket kereső csont scan, a hi-tech szív teszt, ami azt vizsgálta, elég erős vagyok-e, hogy túléljem a kemoterápiát – mind elmosták a határt az „én” és az „az”, szelf és dolog, organikus és nem organikus között. Ahogy a rák-karrierem kibontakozik, a tájékoztató füzetek szerint „én” egy kompozit leszek élő és nem előközött. Egy implantátum a mell helyén, egy paróka a haj helyén. Mit fog jelenteni, az, hogy „én”? Afféle ésszerűtlen passzív-agresszív állapotba kerültem: ők találták meg, gyógyítsák is meg.
Szerencsére senkinek nem kell ezen az egészen egyedül átesnie. Negyven éve, mielőtt Betty Ford, Rose Kushner, Betty Rollin és a többi úttörő páciens beszéltek a betegségükről, a mellrák egy rettegett titok volt, csöndben viselték, és virágnyelven „hosszú betegségként” emlegették a gyászjelentésekben. Napjaink kulturális térképén azonban már a betegségek közül a mellrák foglalja el a legnagyobb helyet; nagyobbat mint az AIDS, a cisztás fibrózis, a gerincsérülés, vagy akár a több nő életét követelő szívbetegség, tüdőrák vagy stroke. Sok száz honlap szól a mellrákról, nem is beszélve a hírlevelekről, önsegítő csoportokról, és az egyes szám első személyben elbeszélt könyvek egész sorozatáról.
Az első dolog amit felfedeztem, amint elmerültem az ide vonatkozó oldalakban, hogy nem mindenki gondol a betegségre félelemmel és rettegéssel. A megfelelőnek tartott hozzáállás inkább a jó kedély, továbbá a várakozással teli kíváncsiskodás. Arra jöttem rá, hogy jelentős piaca van mindennek, aminek köze van a mellrákhoz: fel lehet öltözni rózsaszín szalagos pulóverekbe, farmer ingekbe, pizsamákba, fehérneműbe, köténybe. Van cipőfűző, zokni, mellrák-tematikájú rózsaszín szalagos kiegészítők, mint például pink strasszkő kitűző, sál, sapka, fülbevaló, karkötő, az ember az otthonát is feldíszítheti mellrák-tematikájú gyertyákkal, bögrékkel, tibeti szélcsengőkkel és éjszakai lámpákkal. A „tudatosság” legyőzi a stigmát és a titkolózást, persze, de nem bírtam megállni, hogy meg ne állapítsam, hogy az az egzisztenciális tér, amiben egy barátom tanácsa szerint „a halandóságommal kell konfrontálódnom” nagyon határozottan emlékeztet egy bevásárlóközpontra.
Mindez nem csak arról szól, hogy lelketlen kereskedők jól lehúzzák a betegeket. Egyes mellrák-kiegészítőket maguk a páciensek készítenek, és a befolyt összeg egy részét kutatásra fordítják. Az világos, hogy az ultra-nőies tematika, például a kozmetikumok és a kiegészítők hangsúlyos jelenléte értelmezhető válaszreakcióként a kezelések katasztrofálisan elcsúnyító hatásaira. Kétségtelen azonban, hogy a mindent elöntő csinos és a rózsaszín egy pozitívabb világnézetet kíván kialakítani a páciensekben.
Mivel minden elérhető segítségre szükségem volt, egyszer csak azon kaptam magam, hogy mániákusan keresgélem a tippeket a hajhullás megelőzésére, a megfelelő kemoterápiás időrend kiválasztására, vagy arra, hogy mit hordjak a műtét után, hogyan egyek, ha már az étel illatát se bírom elviselni. Rá kellett jönnöm, hogy sokkal több információ áll a rendelkezésemre, mint amennyit be tudok fogadni. Több ezren posztolták a történeteiket, a csomóval vagy a rossz mammográfiával kezdve és folytatva a kezelésekkel és a szenvedéssel, mindig említésre méltatva a család, a humor, a vallás segítő szerepét, és majdnem minden esetben a rettegő újoncoknak szóló pozitív hangvételű üzenettel zárva a történetet.
Nem tudtam betelni ezekkel a történetekkel, pánikkal fűszerezett csodálkozással olvastam mindarról, ami elromolhat: sebfertőződésről, kilyukadt implantátumokról, a betegség kiújulásáról a kezelés vége után évekkel, létfontosságú szerveket érintő áttétekről, és – ami rövidtávon a legjobban megijesztett – a „kemo-agyról”, azaz a kemoterápia egyes esetekben jelentkező kognitív hatásáról. Mindenkivel összehasonlítgattam magam; önzően türelmetlenül azokkal, akik nálam kevésbé voltak betegek, borzongással azokkal, akik elérték a VI-es stádiumot (V-ös stádium nincs), folyamatosan az esélyeimet latolgatva.
A sok hasznos információ ellenére minél több más áldozatot fedeztem fel és olvastam, annál elszigeteltebbnek éreztem magam. A bloggerek és könyvszerzők közül mintha senki nem osztotta volna a betegség és az elérhető kezelések miatt érzett dühömet. Mi okozza, miért olyan gyakori különösen az iparosodott országokban? Miért nincsenek olyan kezelések, amelyek különbséget tesznek a különféle mellrák-típusok közt, vagy rákos sejtek és nem rákos sejtek közt? A mainstream mellrák-diskurzushoz köthető kulturális térben nagyon kevés a felháborodás, nem is beszélve a környezeti okok feszegetéséről, vagy annak a ténynek az megemlítéséről, hogy a legsúlyosabb áttétes eseteket kivéve a legtöbbször a „kezelések” (és nem a betegség maga) okozzák a közvetlen fájdalmat és egészségromlást. A hangvétel majdnem mindig vidám. A Breast Friendly weboldalon például van egy sor motivációs idézet: „Ne sírj semmi olyan miatt, ami nem sírna miattad”, „Ha az élet hozzád vág egy citromot, facsarj ki egy mosolyt”, „Ne várj a hajóra, hogy eljöjjön érted, ússz ki elé”, és még sok hasonló.
Csakúgy mint az AIDS-ellenes mozgalomban, amely részben modellül szolgált a mellrákaktivizmus számára, a passzivitást és önsajnálatot sugárzó „páciens” és „áldozat” szavak itt is politikailag inkorrektnek lettek kikiáltva. Inkább igéket használnak helyettük: aki kezelésben vesz részt, az „harcol” és „csatázik”, sokszor megtoldva azzal, hogy „bátran” „elszántan”, mintha a széllel dacoló Katharine Hepburnről beszélnének. Amikor vége a kezeléseknek, a páciens „túlélő” státuszt nyer, ahogy a nők az önsegítő csoportomban is nevezték magukat az Anonim Alkoholisták stílusában. Akikből nem lesz túlélő, azokra nincs szó. Úgy mondják, ők elvesztették a csatájukat, a mi bátor testvéreink, az elesett katonák.
A mellrák-kultúra vidámsága túlmutat a düh hiányán, valami olyasmi felé, ami akár a betegség pozitív befogadásának is tűnhet. 2007-ben Jane Broody, a New York Times egészség témában író publicistája a bicikliversenyző és hereráktúlélő Lance Armstrongot idézte: „A rák volt a legjobb dolog, ami valaha történt velem.” Megszólaltatott egy nőt is, aki szerint a mellrák új életet adott neki. A mellrák megélésére volt szüksége ahhoz, hogy kinyíljon a szeme az élet örömeire. Betty Rollint, a mellrákját nyilvánosságra hozó egyik első amerikai nőt is beszippantotta a pozitív gondolkodás, így vallott a mellrákjáról: „A boldogságom oka a rák, az összes lehetséges dolog közül. A ráknak köszönhető, hogy mennyire jó, ami jó az életemben.”
A probléma legextrémebb karakterizálásban a mellrák nem is baj, még csak nem is idegesítő, hanem „ajándék”, amiért szívből jövő hálával tartozik az ember. Egy túlélő azt írja A rák ajándéka: Az Ébredésre hívás című könyvében, hogy „a rák a jegyed az igazi életed felé, a rák az útlevél az életbe, amit igazán élned kell.” Ha ez még nem lenne elég arra, hogy élő rákos sejteket fecskendezzen be magának az ember, még erősködik, hogy „a rák el fog vezetni Istenhez. Hadd ismételjem el: a rák a kapcsolat az Istenivel.”
Ennek az egész pozitív gondolkodásnak a célja, hogy a mellrákból egy beavatási rítus legyen – nem tragédia vagy igazságtalanság, ami ellen fel lehet lázadni, hanem egy normális szakasz az életben, mint a menopauza vagy a nagyszülőség. Az egész mainstream mellrák-kultúra, nyilván nem szándékoltan, a betegség megszelidítéséről és normalizálásáról szól. Te is rá tudsz cáfolni az elkerülhetetlen károsodásra és torzulásra, és csinosabban, szexisebben, nőiesebben kerülhetsz ki a küzdelemből a túlélők oldalán. A mellrák-hagyomány sztorijai szerint (amiket mind az onkológiai dolgozók, mind a túlélők lelkesen alakítanak) a kemoterápiától simább és feszesebb lesz a bőr, fogyni fogsz, és amikor a hajad visszanő, teltebb lesz, simább, könnyebben kezelhető. Lehet, hogy ez mind csak mítosz, de aki hinni akar, az csupa lehetőséget lát maga előtt az önfejlesztésre. A mellrák egy esély a kreatív ön-átalakításra, egy igazi gyökeres fordulatra.
Ebben a tökéletes világban az egyet nem értés árulás. Kísérletként posztoltam egy hozzászólást egy üzenőfalra: a „dühös” tárgyszót követően felsoroltam a problémáim a kemoterápia rettenetes mellékhatásairól, a csökönyös biztosítótársaságokról, a rákkeltő környezetszennyezésről, és – egészen merészen – a „nyálas rózsaszín szalagokról”. A biopsziámat szabadon választott luxusnak minősítő biztosítótársasággal kapcsolatban kaptam pár bátorító szót, de leginkább kiosztásban volt részem. „Suzy” közölte, hogy „Nagyon nem tetszik, hogy ezt kell mondanom, de nem megfelelő az attitűdöd ehhez az egészhez, és ez nem fog segíteni.” „Mary” egy kicsit toleránsabb volt: „Barb, az életednek ebben a szakaszában nagyon fontos, hogy megfelelően koncentráld az energiáid, egy békésebb, vagy akár boldogabb élet reményében. A rák egy rohadt dolog, és senki sem tudja a választ, miért történik. De hogy így éld az életed, ilyen dühösen és elkeseredetten, akár 51 vagy 1 évet, ami még hátra van, hatalmas veszteség.”
A „gondolkodj pozitívan” intelmek – azaz hogy a poharat félig telinek lássuk, hiába fekszik összetörve a földön – nem korlátozódnak a rózsaszín szalagra. Pár évvel a kezelések és a rák után újra bajba kerültem, a kirúgott fehérgalléros dolgozók világába csöppenve. A networking csoportok, a munkanélküliek számára rendezett kiképzőtáborok és motivációs összejövetelek közepette azt az egyhangú tanácsot kaptam, hogy kerüljem a dühöt, a „negativitást”, helyette pozitívabb, örömtelibb, hálásabb attitűddel gondoljak a krízisemre. A munkájukat elvesztő és a szegénység felé rohamosan csúszó emberek megkapták, hogy megragadandó lehetőségként kell a helyzetre tekinteni. Itt is afféle gyógyírnek ígérték a pozitív gondolkodást, hiszen az ember nemcsak jobban érzi magát munkakeresés közben, de hamar és boldog véget ér az időszak.
Igazából nincs is olyan probléma, amire ne a pozitív gondolkodás lenne a válasz. Problémája van a társkeresésben? A potenciális partnerek számára semmi sem olyan vonzó, mint a pozitív attitűd, és semmi sem olyan taszító, mint a negatív. Pénzre van szüksége? A vagyonszerzés az egyik legfontosabb célja a pozitív gondolkodásnak. Több száz önsegítő könyv szól arról, hogyan tudja a pozitív gondolkodás a pénzt bevonzani, és ráadásul olyan megbízható módon, hogy akár már most is el lehet kezdeni költekezni. Az olyan gyakorlati dolgok, mint az alacsony bérek vagy a munkanélküliség csak mint potenciális „kifogások” vannak említésre méltatva. A valódi akadály a fejedben van.
Akár egy örökké villogó neonfény a háttérben vagy egy dallam, amit nem lehet kikerülni – a pozitivitás parancsa olyannyira mindenütt jelen van, hogy nem lehet egyetlen forrásra visszavezetni. Oprah rutinszerűen harsogja a hozzáállás diadalát a körülmények felett. A pozitív gondolkodás google keresés 1.92m találatot eredményez. A kilencvenes évek közepe óta egy egész coaching iparág épült ki, amely abban segíti az embereket, hogy javítsanak a hozzáállásukon és ezzel, ahogy állítják, az egész életükön.
Az én esetemben a rák mosolyogva, tárt karokkal való fogadásának, ahogy tudomásomra hozták, sürgős orvosi indoka volt: a „pozitív hozzáállás” állítólag nélkülözhetetlen a gyógyuláshoz. A kemó hónapjai alatt újra és újra találkoztam ezzel az állítással – az interneten, a könyvekben, az onkológiai nővérek és betegtársak szájából. 8 évvel később még mindig szinte axióma a mellrák-közösségben, hogy a túlélés a hozzáálláson múlik. Egy kutatás szerint a rákkal kezelt nők 60%-a a „pozitív hozzáállásnak” tulajdonította a túlélését. Cikkekben és honlapokon rendszeresen büszkélkednek túlélők a remek hozzáállásukkal, ami szerintük gyógyulásukat segítette.
Különféle „szakértők” rendszeresen ajánlanak elfogadhatóan hangzó magyarázatokat a vidámság jótékony hatására. Egy közelmúltbeli e-zine cikk, a „Breast Cancer Prevention Tips” (már a megelőzés fogalma is kételyeket kell, hogy felvessen, hiszen nincs ismert megelőzési módja a mellráknak) például ilyen tanácsokat osztogat: „Az egyszerű pozitív attitűd kimutathatóan hozzájárul a rák rizikójának csökkentéséhez. Ez talán sokaknak meghökkentően hangozhat, azonban elégséges magyarázat rá, hogy sok tanulmány kimutatta a kapcsolatot a pozitív attitűd és a jobban teljesítő immunrendszer között.”
A fenti állítást mindenki olyan sokszor hallotta valamilyen formában, hogy elsiklik afelett a figyelmünk, hogy mi is az immunrendszer, hogyan hatnak rá az érzelmek, és hogy hogyan harcolhat a rák ellen. Az immunrendszer-rák-érzelmek kapcsolatot a hetvenes években tákolták össze kellő adag fantáziával. Az egy ideje ismert volt, hogy az extrém stressz az immunrendszer működésének egyes aspektusait negatívan befolyásolja. Ha elég ideig kínoznak egy kísérleti állatot, ahogy Hans Selye tette a 30-as években, akkor az betegesebb és kevésbé ellenálló lesz. Innen következtettek sokan arra, hogy a pozitív érzések a stressz ellentétei lehetnek, és ezért talán képesek arra, hogy erősítsék az immunrendszert, és támogassák az egészséget, akár egy mikroba, akár egy tumor a veszélyforrás.
A teória vonzó oldalát nem nehéz észrevenni. Először is a szubjektív érzés és a betegség közti összefüggés elképzelésének köszönhetően a páciens legalább azt érezheti, hogy tud tenni valamit ahelyett, hogy csak várna, hogy hasson a kezelés – kezelheti saját magát, dolgozhat saját magán. Másodsorban pedig ez az elmélet új lehetőségeket, állásokat, piacokat teremtett: nemcsak sebészekre és onkológusokra volt szükség, már viselkedéstudományi szakemberek, terapeuták, motivációs coachok és önsegítő könyv-szerzők is lehetőségekhez jutottak.
A további kutatások fényében viszont a dogma nem állt meg a lábán. A Psychological Bulletin 2007. májusi számában James Coyne és két kutatótársa a pszichoterápia rákra gyakorolt állítólagos hatásával foglalkozó irodalmat tekintette át. Az ötlet az lett volna, hogy a pszichoterápia, akárcsak az önsegítő csoportok, segít jobb közérzetre deríteni a pácienst és csökkenteni a stressz-szintjét. Csakhogy Coyne és kutatótársai a szakirodalomban nagyon sok és sokszorosan visszatérő hibát találtak. Coyne így foglalta össze a tanulmányuk tanulságait: „Ha egy rákos páciens pszichoterápiára vagy önsegítő csoportra vágyik, kapja meg a lehetőséget. Nagyon sok hasznos pszichés és társas következménye lehet. De ne bíztassunk senkit arra, hogy azért vállalkozzon erre, mert az élete meghosszabbítását reméli tőle.”
Mondhatnánk, hogy a pozitív gondolkodás nem árthat, éppenséggel hasznos is lehet az érintetteknek. Ki ítélné el egy haldokló optimizmusát, aki kapaszkodik minden utolsó reménysugárba? Vagy egy megkopaszodott és rosszullétekkel küzdő kemoterápia páciensét, aki abban reménykedik, hogy a ráktól majd kiteljesedettebb élete lesz? Ha már a rákot nem tudják meggyógyítani a pszichológusok, legalább megpróbálták a rákkal kapcsolatos érzéseket pozitívabbá tenni.
A rák cukormázzal való bevonása azonban érzelmi támogatás helyett nagyon is sok kárt okoz. Először is megköveteli a teljesen érthető érzések, a düh és elkeseredettség tagadását és kozmetikázott vidámság alá temetését. Ez persze sokkal kényelmesebb az egészségügyi dolgozók vagy akár a barátok számára, akik talán jobban értékelik a hamis mosolyt a panaszkodásnál, azonban a szenvedő számára ez nem könnyű. Sőt, egy 2004-es tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy – a pozitív gondolkodás tanaival éles ellentétben – azok a nők, akik több előnyt reméltek a rákjuktól „rosszabb életminőség elé néztek (ideértve a mentális funkciókat is), mint azok a nők, akik nem láttak semmi pozitívat a rákban.”
Elég sok energiába kerül folyamatosan fenntartani a jókedvet, amit mások elvárnak, és ez az energia nem a gyógyulást szolgálja. Gondoljunk csak arra a nőre, aki Deepak Chopra gurunak írta, hogy a mellrákja áttétet képzett a csontjaiban és a tüdejében: „Bár követem a kezeléseket és hosszú utat tettem meg, hogy megszabadítsam magam a mérgező érzésektől, megbocsájtottam mindenkinek, megváltoztattam az életstílusom, hogy a meditációnak, az imának, az egészséges étkezésnek, a tornának, az étrend kiegészítőknek helyet adjak, a rák mégis folyton visszatér. Vajon elmulasztottam megtanulni valamilyen leckét, hogy mindig visszatér? Bízom benne, hogy le fogom győzni, de minden egyes diagnózissal egyre nehezebb fenntartanom a pozitív hozzáállást.”
Chopra válasza: „Amennyire meg tudom ítélni, mindent megteszel a gyógyulásért. Továbbra is folytatnod kell, amit csinálsz, addig, amíg a rák örökre el nem tűnik. Tudom, hogy nagyon csüggesztő, hogy remekül haladtál, mégis visszatért a rák, de a rák néha nagyon kitartó, és csak a legnagyobb szorgalommal és kitartással lehet legyőzni.”
Azonban a rákkezelés-üzlet más szereplői elkezdtek felszólalni a „pozitív gondolkodás zsarnoksága” ellen. Amikor egy 2004-es tanulmány arra az eredményre jutott, hogy a tüdőrákos betegek közt az optimizmusnak nincs a túlélést segítő hatása, a vezető kutató Penelope Schofield az írta: „Meg kellene kérdőjeleznünk, van-e értelme az optimizmusra bíztatni a pácienseket, amikor ez a kétségbeesés elkendőzéséhez vezet, abban a téves hitben, hogy ez növeli a túlélés esélyét. Ha a páciens pesszimista, akkor fontos annak a felismerése és tudatosítása, hogy ezek az érzések tökéletesen elfogadhatóak és érthetőek.”
Abban, hogy az elnyomott érzések önmagukban is károsak, ahogy sok pszichológus állítja, nem vagyok biztos, de kétségtelenül problémát jelent, ha a pozitív gondolkodás „nem jön be” és a rák tovább terjed vagy ellenáll a kezelésnek. Ebben az esetben a páciens nem tud mást tenni, mint magát okolni, hogy nem elég pozitív, és biztosan eleve a negatív attitűdje okozta a betegséget.
Engem szerencsére megmentett az ilyenféle tehertől az állhatatos dühöm, ami még erősebb lett volna, ha már akkor is sejtettem volna, amit most sejtek: hogy a rákom iatrogén volt, azaz az orvostudomány okozta. Amikor diagnosztizáltak, már majdnem 8 éve poszt-menopauzális hormonpótló kezelésben (Hormone Replacement Therapy, HRT) részesültem. Az orvosok, akik felírták, esküdöztek, hogy megelőzi a szívbetegséget, a dementiát és a csontritkulást. További tanulmányok 2002-ben felfedték, hogy a hormonpótlás megnöveli a mellrák kockázatát, és ahogy a hír nyomán élesen visszaesett a hormonpótlásban részesülő nők száma, ezzel együtt a mellrákos megbetegedések előfordulása is csökkent. Vagyis jó eséllyel eleve a rossz tudomány okozta a rákomat, a pozitív gondolkodás rossz tudománya pedig végigkísérte az egészet.
Mára elmondhatom, hogy a mellrák nem tett szebbé, erősebbé, spirituálisabbá vagy nőiesebbé. Amit kaptam tőle (ha valaki ezt „adománynak” akarja nevezni), az egy nagyon személyes és gyötrelmes találkozás volt az amerikai kultúra egy olyan ideológiai erejével, amiről addig nem volt tudomásom – egy ideológiai erővel, ami arra bíztat, hogy tagadjuk meg a valóságot, vidáman adjuk át magunkat a balszerencsének, és csak magunkat hibáztassuk a sorsunkért.
Részlet a szerző Smile Or Die: How Positive Thinking Fooled America And The World (Mosolyogj vagy halj meg: Hogyan verte át Amerikát és a világot a pozitív gondolkodás) című, 2009-ben megjelent kötetéből. A Reproduktív blogon megjelent fordítás javított változata.
Ajánlott cikkek:
Barbara Ehrenreich: Nem áll jól a rózsaszín! Üdv a nőjogi mozgalom 2.0-ban
Weiss Eszter: Nem minden magától értetődő, ami annak látszik
