Barbara Ehrenreich: Nem áll jól a rózsaszín! Üdv a nőjogi mozgalom 2.0-ban

2019. május 02. - Rézpinájú Bagoly

A feminizmust lecseréltük volna a rózsaszín szalagos mellrák-kultuszra? Valódi női szolidaritás és érdekvédelem helyett ipari érdekeket védő női tagozattá vált a női egészség nevében fellépő aktivizmus? Mi a szerepe az egyéni rákelbeszéléseknek ebben a tágabb történetben? Barbara Ehrenreich alábbi írásában a női egészség témáját és különösképp a rózsaszín szalag kultúráját és politikáját vizsgálja.

Az írás kontextusa a szerző saját mellrákja és a növekvő rákipar mellett az Egyesült Államok (az írás megszületésekor még elfogadás előtt álló) egészségügyi reformja. A 2009 végén benyújtott jogszabálytervezet számos pozitív elemet tartalmazott a nők egészsége szempontjából, például olyan diszkriminatív gyakorlatok tilalmát, mint hogy a biztosítótársaságok az egyének nemét kockázatértékelő tényezőként vették számba és a császármetszést és a családon belüli erőszakot pedig „meglévő betegségként” értékelték. Azonban a reform megszavazása érdekében „szükséges politikai kompromisszumként” demokrata vezetők elfogadták Bart Stupak kongresszusi képviselő törvényjavaslat-kiegészítését, amely megtiltotta az abortuszok nagy részének uniós támogatását az állami és magán egészségügyi rendszerben is. Eközben egy másik küzdelem is elkezdődött a nők számára létfontosságú preventív egészségügyi szolgáltatások meghatározásával kapcsolatban. Barbara Ehrenreich az ezen fejlemények nyomán kibontakozó reakciókra reflektál, felhívása a nők egészségéért folytatott küzdelem megújítására nem is lehetne időszerűbb.

A feminizmust lecseréltük volna a rózsaszín szalagos mellrák-kultuszra? Amikor a Képviselőház elfogadta a Bart Stupak által benyújtott törvényjavaslat-kiegészítést, ami azoktól a nőktől is elvette volna az abortuszhoz való jogot, akiknek magánbiztosítása van, a női reakciók skálája a némától az alig hallhatóig terjedt. Ellenben pár hét múlva, amikor az Egyesült  Államok megelőzéssel foglalkozó közegészségügyi munkacsoportja azt javasolta, hogy a mammográfiás szűréseket ne kezdjék el 50 éves kor előtt, kitört a pokol. Sheryl Crow, Whoopi Goldberg és Olivia Newton-John is felemelték a szavukat, és több tucat nő tiltakozott az Egészségügyi Minisztériumnál. Ha nem figyelt oda túlságosan az ember, már majdnem azt hihette volna, hogy teljes erejével visszatért a nők egészségéért küzdő mozgalom az 1970-es és 80-as évekből.

A tiltakozók nem zavartatták magukat amiatt, hogy Dr Susan Love, a New York Times által a mellrákos nők bibliájának kikiáltott könyv szerzője egyetért az új szabályozással, akárcsak a nők egészségével foglalkozó kiemelkedő csoportok, mint például a Breast Cancer Action, a National Breast Cancer Coalition és a National Women’s Health Network (NWHN). Ezek a szervezetek évek óta próbálták a nagyközönséget figyelmeztetni a túlzásba vitt mammográfiás mellrákszűrés veszélyeire, ami ráadásul nem is csökkenti kimutathatóan a mellrákból eredő halálozást a kevésbé „mammográf-boldog” országokhoz képest.

Ezen eredmények ellenére a múlt héten a CNN azt a felzaklató látványt tárta elénk, hogy miközben Cindy Pearson, a nők egészségével foglalkozó elismert szakember és az NWHN igazgatója az új szűrési protokollt méltatta, hétköznapi nők sorakoztak fel és hangoztatták, hogy őket bizony a mammográfia mentette meg a betegségtől. Voltak olyan idők, amikor az alulról szerveződő nők dacoltak az establishmenttel jelképesen elégetve a melltartóikat, most viszont a feminizmus valamifajta mazochista perverziójaként azt kiabálják: „Nyomjátok össze a melleinket!”

Amikor Stupak abortusz-korlátozó törvényjavaslat-módosítását elfogadták, és ezáltal léphetett színre az egészségügyi reform-javaslat, egyetlen kongresszusi képviselő sem állt fel, hogy elmondja, hogyan mentette meg az ő vagy a családja jólétét az abortuszhoz való hozzáférés. És hol van az állami beavatkozást kárhoztató Tea party, amikor szükségünk volna rá? Ha van valami, ami igazán megmutatja az „állami beavatkozás” valós veszélyeit az egészségügyben, akkor az egy olyan egészségügyi törvényjavaslat-módosítás, ami (ha a Szenátus is elfogadja) a leggazdagabbak kivételével minden nőt megfoszt a választás lehetőségétől.

Nem csak arról van szó, hogy az abortusz körül több a morális vita, mint a mammográfia körül. Bizonyos mértékben a rózsaszín szalag felváltotta a feminizmust a női azonosság és szolidaritás fókuszpontjaként. Ha egy nagyvállalat ki akarja fejezni, hogy „nőbarát”, mit is csinál? Rányom egy rózsaszín szalagot a mütyürjeire és közhírré téteti, hogy a profitja apró töredékét rákkutatásra fogja fordítani. Még egy „Remény” névre keresztelt Shiraz palackon is láttam rózsaszín szalagot, de, fájdalom, arról nem szólt a fáma, hogy mennyit kell belőle inni a beígért hatás érdekében. Amikor Laura Bush Szaúd-Arábiába utazott 2007-ben, ugyan milyen kulcsfontosságú információt tárgyalt meg a helyiekkel? Nem ám a nők jogait (például az ahhoz való jogot, hogy autót vezessenek vagy férfi kísérő nélkül kimehessenek az utcára), hanem a „mellrák-elővigyázatosságát”. A posztfeminista USA-ban az olyan dolgok, mint a családon belüli erőszak, a nemi erőszak, a nem kívánt terhesség túl határfeszegetők a közbeszéd számára, de a mellrákkal könnyen lehet jó pontokat szerezni.

Üdv a Nőmozgalom 2.0-ban: a büszke női szimbólum – egy kör a kereszt tetején – helyett most itt van ez a petyhüdt szalag. Az emberekre jellemző összes szín helyett – fekete, barna, rézvörös, sárga, fehér – marad a hercegnős pink. Régen a szexista törvények és gyakorlatok ellen vonultunk fel, most versenyzünk és sétálunk a „gyógymódért”. A régi időkben teljes „öntudatot” kerestünk, a tudatára ébredést annak, hogy mi nyom el minket, most megelégszünk az „elővigyázatossággal”, ami igazából egy dolgot jelent: hogy kötelességtudóan lemeztelenítjük a melleinket az éves mammográfiára.

A kérdés itt valójában nem az egészségügy büdzséje. Ha a mammográfiás szűrés jelenlegi szintje tényleg életeket mentene, akkor azt mondanám, hogy persze, csináljuk, kit érdekelnek a költségek. De a számok makacsok: a rutin mammográfiás mellrákszűrés 50 éves kor alatt nem csökkenti a mellrákból fakadó halálozást, és idősebb nőknek sincs évente mammográfiára szüksége. Igazából a „korai felismerés” egész dogmája düledezik, ahogy Susan Love emlékeztet minket: az az elképzelés állt mögötte, hogy addig kell elkapni a rákot, amíg kicsi – csak éppen van olyan kisméretű rák, ami nagyon agresszív, és van olyan nagyméretű rák, ami nem fog terjedni.

Az új protokollra adott egyik válasz szerint a számok nem számítanak, csak az egyének, és ha csak egy életet is megmentünk, az már éppen elég. Hát rendben, akkor hadd mondjam el a saját egyéni tapasztalatomat. 2000-ben, 59 évesen diagnosztizáltak 2-es stádiumú mellrákkal egy gyanús mammográfia alapján, amit egy nagyon rossz másik mammográfia, majd egy biopszia követett. Talán örülnöm kellene, hogy a rákomat időben felfedezték, de az igazság az, hogy nem tudom, hogy ezek a mammográfiák felfedezték-e a rákot, vagy a korábbiakkal együtt hozzájárultak-e a növekedéséhez; a mellrák egyik ismert környezeti oka ugyanis a sugárzás, olyan adagokban, amiket a mammográfia is felhalmozhat.

De miért mentem egyáltalán mammográfiára? Már régebben eldöntöttem, hogy nem fogom öreg napjaimat szisztematikus rák-megfigyeléssel tölteni, de szerettem volna a hormonpótló terápia (Hormone Replacement Therapy – HRT) receptemet megújíttatni, és ezt nem tudtam volna friss mammográfia nélkül megtenni.

Ami a HRT-t illet, azért szedtem, mert az akkori egészségügyi propaganda meggyőzött, hogy a HRT segít megelőzni az Alzheimert és a szívbetegséget. 2002-ben megtudtuk, hogy a HRT a mellrák egyik rizikófaktora (és még a szívbetegség és az Alzheimer megelőzésében is hatástalan), de 2000-ben ez még nem volt ismert. A HRT – és talán maguk a mammográfiák – miatt kaptam mellrákot, vagy a HRT vezetett annak a ráknak a felfedezéséhez, amit mindenképp megkaptam volna?

Nem tudom, azt viszont igen, hogy azt a biopsziát életem legrosszabb 6 hónapja követte, kopaszon végighányva az egész kemoterápiát. Ez itt a tét: nem csak az a lehetőség áll fent, hogy meghalhatnak nők, mert nem fedezik fel a rákjukat, hanem az is, hogy sokaknak hónapokat és éveket vesznek el az életéből a megnyomorító és talán teljesen felesleges kezelések.

Nem kell kemo-agytól, a kemoterápia kognitív mellékhatásától szenvedni ahhoz, hogy az ember észrevegye az ördögi iatrogén, haszonleső erőket a háttérben. Az új szűrési protokoll kapcsán a páciensek jogaiért felszólaló Naomi Freundlich publicisztikában pedzegette, hogy talán az érdekek összefonódásáról van szó – a szűrés, a műtétek, a kemoterápia és a további kezelések összefüggnek a rákdiagnózisok növekedésével és hátráltatják a tudományos megismerést. Én különösen gyanakszom az onkológusokra, akiknek ugrásszerűen megnőtt a jövedelme a késő 80-as években, amikor elkezdték a rettenetes pink „kemoterápia lakosztályaikban” adagolni és árusítani a kemoterápiás gyógyszereiket. A mammográfia beszervezi a nőket kemoterápiára, a rózsaszín szalagos kultusz pedig beszervezi a nőket a mammográfiára.

Amire igazából szükségünk van, az egy új mozgalom a nők egészségéért, ami elég okos és szkeptikus ahhoz, hogy feltegye a nehéz kérdéseket: Mik a környezeti (vagy esetleg életmódbeli) okai a járványszerű mellráknak? Miért annyira mérgezőek és drasztikusak a jelenlegi gyógymódok, mint például a kemoterápia? És ha a rák régi narratívája, amely szerint a rák a „korai szakaszból” az „előrehaladott szakaszba” fejlődik, már nem áll meg a lábán, mi is igazából a menete ennek a betegségnek (vagy betegségeknek)? Amire nincs szükségünk, bármennyire is szép és rózsaszín, az a rák-ipari komplexum kihelyezett női tagozata.

(Az eredeti angol nyelvű írás itt olvasható.)

Related image

Ajánlott cikkek:

Barbara Ehrenreich: Mosolyogj, rákos vagy!
Weiss Eszter: Nem minden magától értetődő, ami annak látszik