Visszamaradott hülye-e, aki nem tudja, mi az a gender, vagy, horribile dictu, g-vel ejti ki? Mi van a "Nem tudod, mi az a gender? Semjén-e vagy?"-on túl?
Nagy visszhangot váltott ki a hír, hogy a KDNP kezdeményezésére a parlament kedden megszavazta a családon belüli erőszak ellen fellépő Isztambuli Egyezmény ratifikációjának elutasítását. A kormánypártok két fő kifogása az egyezménnyel szemben annak "romboló genderszemlélete" és a bevándorlást állítólag megkönnyítő rendelkezése volt. Nem lehet azt mondani, hogy kimondottan elszaladt volna a fantáziája azoknak, akik szerint ezek ürügyek és nem valódi okok. A kormány tehát súlyosan felelős abban, hogy a családon belüli erőszak áldozatainak továbbra sem lesz belátható időn belül hathatós törvényi védelme. (A párkapcsolati erőszakról szóló 2013. óta hatályos törvény ugyanis bár előrehaladásnak számít, számos hiányossággal rendelkezik.) Felmerül a kérdés, hogy tehettek-e volna valamit az Isztambuli Egyezmény ratifikálását szorgalmazók, hogy a hasonló kifogásoknak elejét vegyék? Avagy: ők maguk átgondolták-e komolyan, hogy mi is a gender és miért hatásos ellenségkép?
A genderideológia nem új elem a kormány szóhasználatában. Nem is a magyar jobboldal találmánya: Európa-szerte hivatkoznak rá és veszik fel ellene harcukat jobboldali mozgalmak. Kifejezetten az Isztambuli Egyezménnyel kapcsolatban is évek óta hangoztatják a kormánypártok, hogy azt a genderideológia réme miatt nem ratifikálják. Nagy hiba azonban abból kiindulni, hogy kizárólag valamiféle gyűlölet motiválná a gendertől tartó embereket, és a politikusok által bedobott bármely ellenségképpel lehetne őket mozgósítani. A nőjogi szereplőknek volt minimum 10 évük arra, hogy számot vessenek azzal, miért szólít meg olyan sok embert a kontinensen a gender elleni küzdelem hívószava.
Ezeknek a komoly számvetéseknek azonban sajnos a nyoma sem látszik az Isztambuli Egyezménnyel kapcsolatos közbeszédből. A kormányhoz nem kapcsolódó mainstream médiában korábban sem merült fel, hogy a hülyeségen vagy gyűlölködésen kívül bármi másról is szólna a genderideológiától való félelem, most sem szólaltattak meg egyetlen olyan hangot sem, amely komolyan megvizsgálta volna azt a kérdést, hogy létezik-e genderideológia. Az olvasók többsége ezért valószínűleg meglepődve olvashatja most, hogy a gendernek nem csak jobboldali, hanem baloldali (feminista) kritikája is van, tőlünk nyugatra is, Magyarországon is. Ezen kritikák alapján nyugodtan ki lehet mondani: genderideológia igenis létezik.
A gendert számos különböző értelemben használják különböző politikai mozgalmak, nem egyetlen jelentése van tehát, ahogy az Isztambuli Egyezmény érdekében felszólaló aktivisták jellemzően állítják. Ahogy Hajdú Janka rámutat, a nemi szerep értelemben használt gender egyenesen összeegyeztethetetlen a belső identitásként értelmezett genderrel. Előbbi szerint a gender a társadalmi normarendszer nemek közötti viszonyokat szabályozó dimenziója, amely alá-fölérendeltségi viszonyt teremt nők és férfiak közt. Az utóbbi ellenben egy szélsőségesen individualista gender-felfogás, amely szerint a belső érzéseink határozzák meg a nemünket függetlenül a nemi szerveinktől, tehát voltaképpen nem is két, hanem megszámolhatatlan nem van - a gender eszerint egy "spektrum". A genderrel kapcsolatos "társadalmi" problémákat ebből a szempontból elsősorban a biológiai nemükkel nem azonosuló egyének gender-identitásának el nem ismerése okozza.
Az individualista genderfelfogással kapcsolatban időnként felmerül az az érv, hogy a biológiai nemüktől eltérő nemi identitással bírók nem ártanak senkinek az identitásukkal, tehát semmi okunk nem elfogadni. Azonban az individualista genderfelfogás kritikája nem arról szól, hogy ne érezhetne bárki bármit saját magával kapcsolatban, hanem arról, hogy ez alapján mire jogosult, mire kényszerítheti a többségi társadalmat. A "nemi identitás" és a "nemi identitás" alapú "diszkrimináció" elleni védelem törvénybe iktatása, amely számos nyugati (és pár nem nyugati) országban megtörtént, ugyanis következményekkel jár: például bemehet-e egy felnőtt férfi egy női öltözőbe, ha női identitással bír, diszkrimináció-e valakit a "nemi identitása" helyett a biológiai neme szerint megnevezni, eldönthetik-e gyerekek, hogy hormonokat szedjenek és nemváltoztató műtéten essenek át, illetve felváltják-e kötelező érvénnyel a nő és férfi szavakat olyan nyelvújító kifejezések, mint a menstruátorok? Ezek nem jobboldali paráztatások, hanem a nyugati országokban igen súlyossá vált problémák.
"És hogy hová vezetnek ezek a politikai követelések előrehaladottabb állapotban? Odáig, hogy cenzúráznak minden létező felületet (naponta minimum tíz új linket tudnék ideszúrni, tényleg);
teljesen ellehetetlenítik a téma tudományos vizsgálatát;
a rendőrség kikérdez, sőt le is tartóztat embereket - köztük családanyákat a gyerekeik szeme láttára - olyan Twitter posztok miatt, amelyekben férfinak neveznek nőidentitású férfiakat, reblogolnak egy biológiai tényeket kimondó versikét, egy “transz gyerek” szervezet elnöke kiskorú gyerekének Thaiföldön elvégzett “átalakító műtétjéről” kimondják, hogy kasztrálás; stb." (Herczeg Gyöngyvér)
A legnagyobb probléma azonban az, hogy a gyerekek a transzaktivizmus kiemelt célpontjává váltak, ennek következtében exponenciálisan nőtt meg a genderklinikákra irányított gyerekek száma például Angliában. Mivel a hormonkezelésre és műtétre rávett gyerekek közül egyre többen bánják meg a tranzíciót, egyre többen kezdik el perelni a tranzíciójukat lehetővé tévő intézményeket.
A magyar sajtóorgánumok finoman szólva szelektálva mutatják be a nyugati országok társadalmi problémáit, a magyar ellenzéki sajtót olvasva például egyáltalán nem látszik, hogy a transzneműpolitika egyre akutabbá váló probléma számos nyugati országban: a többség jogai egyre inkább csorbulnak egy apró kisebbség (illetve annak is aktivista kisebbsége) gender-identitására alapozott követelései nyomán. Eközben Magyarországra is gőzerővel importálják a nyugati transzaktivizmust egyes civil szervezetek a liberális média közreműködésével, olyan vendégeket hívva meg az emberi jogok kiteljesítésének nevében, mint Alok Vaid-Menon és Sophie Labelle. Idehaza is egyre gyakoribbá válik, hogy a transzpolitika kritikusai karaktergyilkosság áldozataivá válnak (ld. például itt, itt és itt, további beszámolók a magyar transzaktivizmusról itt).
Mivel ez az individualista gender-elképzelés és a rá épülő politikai követelések alapvetően ellentétesek a feminista gender-fogalommal és politikával, nem meglepő, hogy a transznemű gender-politikát számos feminista is kritizálta. Azonban ezeket a kritikákat az utóbbi évtizedekben egyre inkább kiszorították a liberális nyilvánosságból. Miközben teljesen érthető, hogy ezen okoknál fogva a társadalom többsége nem hallott ezekről a rendszerkritikus feminista kritikákról, a nőjogok nevében beszélő civileknek és politikusoknak feladatuk lenne ezekkel tisztában lenni és ezek mentén értelmezni a gender körüli vitákat. Ezek alapján nyilvánvalóvá válik ugyanis, hogy a jobboldali szereplők által hangoztatott genderideológia vádjának van valós alapja. Ha valaki figyelmesen olvassa a kormányoldali genderellenes írásokat, észreveheti, hogy elsősorban a valóban veszélyes transzneműpolitikával szembeni jogos ellenérzésekre játszanak rá. Úgy tűnik, sem a magyarországi gender studies kutatók, sem a nőjogi aktivisták nem végezték el ezt az alapvető munkát: nem hajlandók még meg sem említeni a feminizmus és transzneműpolitika, illetve azok gender-fogalmai közti kibékíthetetlen konfliktust, valamint azokat az óriási vitákat, amelyek ebben a kérdésben folytak és folynak külföldön és Magyarországon is. Nem számít, hogy azért hallgatnak-e szemérmesen az elefántról a szobában, mert nem látják át, hogy a gender jelentésének problémáját nem lehet jelentéktelen kérdésként leírni, vagy pedig stratégiázni próbálnak, hogy a transzpolitika kritizálása miatt ne veszítsék el a pályázati pénzeket és a médianyilvánosságot. (A transzkérdés ugyanis a liberális nyilvánosság szent tehene lett: nem csupán marginalizálódhat, hanem, ahogy fentebb is utaltam rá, könnyen boszorkányüldözés áldozatává válhat, aki kritizálni meri.) Akármi is legyen az oka annak, hogy a feminista genderkritika elmaradt, óriási szakmai hiba volt kibújni a kérdés alól azt szajkózva, hogy a kormány félremagyarázza a dolgokat, nem kell tartani a genderideológiától.
A kormány nyilvánvalóan félre is magyaráz alapvetően fontos dolgokat. Az Isztambuli Egyezmény gender-definíciója ugyanis a fentebb szembeállított két gender-elképzelés közül az elsőnek felel meg. Annak, amelyik a nemek egyenlőtlenségét eredményező szerepekként fogja fel a társadalmi nemet, nem pedig identitásként. Azonban ettől függetlenül a gender utóbbi használata is létezik, ráadásul mind meghatározóbbá válik a gender-diskurzusban. Nem alaptalan a genderideológiától való félelem tehát, bár az épp nem az Isztambuli Egyezményben nyilvánul meg. Amit a nőjogi aktivisták tehettek volna, hogy már évekkel ezelőtt tisztázzák, hogy ők nem a belső érzésként felfogott identitást értik gender alatt, sőt, határozattan elutasítják ezt az individualista gender-fogalmat és a rá épülő transznemű követeléseket. Egyrészt elvi okokból, mert a gender-identitás politikája ellentétben áll a baloldali politikával és a szólásszabadsággal, másrészt pedig azért, hogy a kormány ne tudja összemosni a feminizmust a transzneműpolitikával. Ez a mulasztás azt eredményezte, hogy a kormány akadály nélkül játszhatta el nem kevés opportunizmussal, hogy egyetlen gender és egyetlen genderlobbi létezik, hogy az Isztambuli Egyezmény gendere ugyanaz, mint a transzneműlobbi gendere. Azzal, hogy a nőjogi szereplők elmaszatolták a feminizmus és a transzneműpolitika közti konfliktust, a kormány kezére játszottak. Ezért bár a ratifikálás elutasítása egyértelműen a kormány felelőssége, a nőjogi szereplők sem végezték el alapvető feladatukat, így a kormány ebben a kérdésben (is) valódi ellenzék nélkül maradt.
Nemes Laura
Ajánlott bejegyzések:
Hajdú Janka: Nyilvános vécé, privát identitás? Az amerikai vécéháború nemi politikája
Hajdú Janka: Genderőrület és feminizmus - egylényegűek,barátok vagy ellenségek?
Weiss Eszter: Nőnek lenni nem egy életforma
Horváth Lilla: Határtalan gender tudomány nélkül a CEU-n
