Itt lenne az ideje, hogy a nőkre kényszerített egészségügyi kontroll és beavatkozások megszűnjenek alapértelmezettnek lenni.

Ha szeretnénk javítani a nők helyzetén, fontos leszámolni az olyan, minden tudományos alapot nélkülöző, de sajnos tényként kezelt kijelentésekkel, hogy a nők „gondozásra”, „gyámolításra szorulnak”. Ennek megfelelően itt az ideje kimondani, hogy a nők eredendően nem betegek és gyengék, a női test semmivel sem kevésbé egészséges mint a férfiaké.

A női test medikalizációja, a nők testének orvosi kontroll alá helyezése nem a nők érdeke, sem mint egyéneknek, sem mint társadalmi csoportnak. Feministák elmondták ezerszer, ezer perspektívából. Nem kell azonban ehhez feminista kritika sem, a saját eszközeikkel is le tudjuk leplezni ezeket „az életmentő tudományos vívmánynak” beállított gyakorlatokat, hiszen a „józan ész”, amire hivatkoznak, ebben az esetben nem tudományos eredményeken alapszik, hanem csak egy rakásnyi berögzült társadalmi konvención.

Ebben a kérdésben érdemes megnézni a vonatkozó tudományos publikációkat és közegészségügyi statisztikákat, akár ismeretterjesztő cikkekbe ágyazva is. Szerencsére ha orvoslásról van szó, rendelkezésünkre áll a bizonyítékokon alapuló orvoslás (evidence based medicine) intézménye, amely segítségével megpróbálhatjuk elkülöníteni, hogy mi bizonyítottan hatékony, és mi az, ami tekintélyszemélyek úgynevezett szakértői véleménye, amely sokkal részrehajlóbb, és csak az, ami: egy ember véleménye. A bizonyítékokon alapuló orvoslás feltétele lenne, hogy mielőtt bevezetünk valamit, vizsgáljuk meg, hogy tényleg működik-e, és ha nem, akkor ne vezessük be. A probléma az, hogy sokáig és sokszor sajnos még napjainkban is a diagnózisra, megelőzésre, kezelésre vonatkozó döntések önkényesen születnek meg, nem pedig transzparens és objektivitásra törekvő, tudományos bizonyítékokra alapuló tudásra támaszkodva.

A szülészeti erőszakot, a szülés felesleges medikalizációját illetően szerencsére sok anyag elérhető magyarul (és bővebben angolul). Magyarországon ellenmozgalom is indult, a Facebook-oldalukon sok hasznos információ van.

Az abortusz túlszabályozása, a magyar abortuszszabályozás önkényes, felesleges, veszélyes beavatkozásai sem a nők érdekét szolgálják. Az otthoni abortusz egyre könnyebben elérhető, akár tetszik a törvényhozóknak, akár nem: ez a jövő. (Pár olvasnivaló angolul és magyarul.)

Sajnos kevesebb figyelmet kap a nőgyógyászati „rákszűrés”, amelynek kapcsán el kellene hinnünk, hogy nem állandó felügyelet alá helyezni a nemi szerveinket felelőtlenség és életveszélybe sodor. Szerencsére lassan megfordulnak az egészségpolitikai tendenciák. 2015 májusában a British Medical Journal az alábbiakat írta:

A rákszűrés kapcsán a stratégiai döntéshozók dilemmája az, hogy el kell dönteni, mi legyen a cél: a magasabb részvételi ráta vagy a jobban informált állampolgárok. A kettőt nem lehet egyszerre. Ha az állampolgárok megfelelő tájékoztatása lesz a fókusz, akkor a részvételi arány csökkenését kockáztatjuk, mivel a jól informált emberek rájöhetnek, hogy a legtöbb ráknál nem tiszta, hogy a szűrés haszna meghaladja-e a kárt, amit a szűrések okoznak. Történetileg a szűréssel kapcsolatos szabályozások a részvételi arány növelését tűzték ki célul, és ezért olyan intézkedések születtek, amelyek következtében az emberek túlbecsülték a szűrések hasznát és alulbecsülték a hátrányait.

A cikkben idézett hivatkozás szerint a brit és német nőknek csak 2 illetve 4%-a ismeri pontosan a mellrákszűrés előnyeit, miközben a többiek tízszeresen, százszorosan, vagy kétszázszorosan becsülik túl azt vagy nem tudják. Összehasonlításképpen Oroszországban, ahol nincsenek rózsaszínszalag-kampányok és relatíve alacsony a részvételi arány, a helyesen informáltak aránya 18%.

Már a brit Nemzeti Egészségügyi Szolgálat, az NHS is a szabad választást részesíti előnyben, legalábbis a retorika szintjén. Ennek ellentmond az, hogy sokszor még mindig félrevezető becsléseket és relatív statisztikákat alkalmaznak abszolút statisztikák helyett. Továbbá életben van a target incentives rendszere, amely nagy vonalakban azt jelenti, hogy az orvosok pénzjutalomban részesülnek, ha a páciensek adott száma részt vesz szűrésen – pedig ez egyértelműen érdekellentétet jelent a páciensek szabad döntésének meghozatala kapcsán. (Itt egy angol nyelvű publikáció erről.) Az egészségpolitikai irányvonal további boncolgatása helyett nézzük meg ezt a gyakorlatot a saját eszközeivel: tudományosan mérve mennyire hatékony? Mit mondanak a releváns szakmai publikációk?

Magunknak némiképp ellentmondva kezdjük rögtön szakértők véleményével, akik idén januárban a British Medical Journal hasábjain egyenesen a rákszűrés bárminemű hasznát kérdőjelezik meg:

Annak ellenére, hogy a rákszűrés által okozott károk ismertetése egyre több teret kap, a rákszűrés propagálói még mindig az állítják, hogy életeket ment. Ez a megállapítás azonban olyan mutatókon nyugszik, amelyek az adott rákból fakadó halálozást veszik alapul, nem pedig az egyetemes halálozási adatokat. Ha a betegségspecifikus halálozási arányokat proxyként használjuk az általános halálozási adatok helyett, akkor a legfontosabb információtól fosztjuk meg az embereket, nevezetesen, hogy mennyivel is tudják a halálozásuk esélyét csökkenteni.

Majd miután kitérnek a túldiagnosztizálás által okozott károkra és a laikus közönség hamis képzeteire a rákszűrésről, a konklúziót azzal fejezik be, hogy arra bátorítanák az egészségügyi dolgozókat, hogy legyenek őszinték a rákszűrést illetően: a rákszűrés által okozott károk bizonyosak, de az általános halálozási rátára való pozitív befolyás nem az.

A szűrés visszautasítása sok ember számára lehet racionális és felelősen meghozott döntés. Jó lenne, ha az egészségügyi ellátók támogatnák, hogy magasabb legyen a részvételi arány a tudományos publikációkhoz kellő kutatásokban. Felhívásunk szigorúbb tudományos standarokat irányoz elő, nem valami magasröptű eszmei cél érdekében, hanem hogy lehetővé váljon a racionális döntéshozatal orvos és páciens közös részvételével. Ahogy Otis Brawley, az American Cancer Society tisztifőorvosa mondta: „Őszintének kell lennünk azzal kapcsolatban, amit tudunk, amit nem tudunk, és amit csak hiszünk.”

A női test medikalizációjának témafelvetése mentén most nézzük a női nemi szervi rákokat. Szerencsére az emlőrákszűrés körüli viták lassan kikristályosodnak, és következtetéseik lassan a tömegmédiába is eljutnak. A Cochrane Collaboration állásfoglalása szerint:

Ha azt a feltételezést vesszük alapul, hogy a szűrés a mellrákból fakadó halálozást 15%-kal csökkenti, és a túldiagnosztizálás és túlkezelés aránya 30%, akkor ez azt jelenti, hogy a szűrésre meginvitált 2000 nőből tíz év alatt egy megmenekül attól, hogy meghaljon mellrákban, de tíz egészséges nő – akik nem váltak volna rákos pácienssé a szűrés nélkül – feleslegesen lesz kezelve (…) Ezen túl körülbelül 200 nőt érint a vaklárma. Jelentős pszichés megterhelést okozhat, amíg arra vár valaki, hogy megtudja, hogy rákja van-e, és ez a pszichés teher sokáig az emberekkel maradhat.

Ezeket a számokat a mammográfiára vonatkozó randomizált kontrollált vizsgálatokból vonatkoztatták, viszont az azóta eltelt idő alatt a mellrákra sokkal hatékonyabb kezeléseket fejlesztettek ki. Az újabban végzett kutatások azt tételezik fel, hogy a mammográfiás szűrés nem hatékony módja a mellrákos halálozási rizikó csökkentésének.

A rákszűrés miatt egészséges nőkből, akiknek soha nem lettek volna rákos tünetei, mellrákos páciensek lesznek. A kezelések miatt ezek az egészséges nők nagyobb eséllyel fognak meghalni például szívbetegségben vagy más rákokban. Ezt figyelembe véve úgy tűnik, nem előnyös mellrákszűrésen részt venni. Sőt, azzal, ha nem vesz részt szűrésen valaki, csökkenteni tudja a mellrákos diagnózis kockázatát.

Ez elég fekete-fehér.

Térjünk is át a méhnyakrákszűrésre. A méhnyakrákszűrés klinikai kísérletek nélkül lett népegészségügyi program. Hatékonysága kapcsán egy kanadai tanulmányt szoktak emlegetni, amivel azonban az a nagy gond, hogy nincs szoros összefüggésben a halálozási ráta hanyatlása és a rákszűrés bevezetése. Ráadásul a világ más részein is bevezették ezt a tesztet, és hiába terjedt ki a részvétel a népesség jelentős részére, nem csökkent a méhnyakrákos halálozási arány, viszont a világ más részein a teszt bevezetése nélkül is csökkent.

Egy 97 tanulmányt felölelő szakirodalmi áttekintés megállapítja, hogy a méhnyakrákszűrés nem éppen egzakt dolog. A szerzők főbb megállapításai szerint:

• A méhnyakrákszűrés becsült szenzitivitása (valódi pozitív tesztek aránya) és specifikussága (valódi negatív tesztek aránya) nagyban változik a felölelt tanulmányokban.
• A legtöbb tanulmány becsült értékei nem tárgyilagosak, hanem részrehajlóak.
• A 12 legkevésbé részrehajló értékeket produkáló tanulmány szenzitivitási mutatói is nagyon változóak, 30%-tól 80%-ig.

A méhnyakrákszűrés történetére is érdemes rátekinteni: egy a tengerimalacok ovulációs ciklusát kutató zoológus találta fel az 1930-as években, és a mai napig nincs standardizálva. De népegészségügyi programnak azért megfelel.

A népegészségügyi program kapcsán Angela Raffle és társai a Bristoli térségre vonatkozó kutatások kapcsán az alábbiakat állapítják meg:

A méhnyakrákszűrés által felfedezett abnormalitások rátáját elemeztük a bristoli térség szűrőprogramjában résztvevő 255 000 ezer nő körében. A program 1966-ban indult azzal a céllal, hogy megakadályozzuk a térség 30-40 méhnyakrákos halálesetét. A program jól volt megszervezve, és az utóbbi 15 évben magas volt a részvételi arány is. A kórlapokat 1977-ben vitték számítógépre. Az 1988-tól 1993-ig tartó szűrési időszak során 225 974 nőt teszteltek. 15 551 nőnél találtak újabb keletű abnormális leletet, és közülük majdnem 6000 nőnek kolposzkópián kellett részt vennie. Ezek a számok irreálisan magasak a méhnyakrák előfordulásához képest. A szűrés hatása a halálozási rátára túl alacsony ahhoz, hogy mérni tudjuk. A konklúziónk az, hogy hiába van a program jól megszervezve, nagy részben arra kell az energiánkat fordítani, hogy az egészséges nőket meg tudjuk a károktól kímélni, és meg tudjuk védeni az alkalmazottainkat a pereskedéstől, mivel továbbra is előfordulnak előrehaladott méhnyakrákos esetek. Harminc év méhnyakrákszűrő programjából az a valódi tanulság, hogy bármilyen nyilvánvalónak is látszana egy szűrés bevezetésének a haszna, a népegészségügyi program felállításának nem szabad megtörténnie a pozitív és negatív hozadékokat megfelelően feltárni képes klinikai vizsgálatok nélkül.

Majd Raffle mindezt így kommentálja:

Vegyük sorra, mi történik, ha 250 000 embert szűrünk méhnyakrákra. A cél az, hogy segíteni tudjunk annak a kb. 40 nőnek egy részének, akik évente meghalnak ebben a betegségben. Azért csak egy részének, mert nem minden méhnyakrákos esetet tud felfedezni a szűrés, és nem minden felfedezett eset lesz gyógyítható csak azért, mert korábban felfedezzük. (…) Azzal, hogy 250 000 embert szűrtünk, páron segítettünk, ezreknek ártottunk. Nagyon sokakat csalódottá tettünk, elköltöttünk 1.5 millió fontot évente, és dolgoztattunk pár ügyvédet. Viszont a nők azt hiszik, hogy ezrek életét mentettük meg, és még sokakon lehetne segíteni, ha nem követnénk el „hibákat”.

A magyar viszonyokat nehéz ismertetni, mivel nincsenek pontos adatok az ellátórendszerről. Egy propagandaszervezet szerint évente körülbelül tízezer műtétet végeznek el. A megkeresésemre, hogy honnan származik ez az adat, nem kaptam választ. Az országban évente körülbelül 14-15 ezer rákos haláleset történik a nők körében, a férfiak körében körülbelül 17-18 ezer. Ebből méhnyakrák 405 fő (2013), 426 fő (2012), 411 fő (2011), 379 fő (2010), 396 fő (2009). A magyar ellátórendszer adatait nem ismerjük, tehát nem tudjuk, hány szűrésen átesett főre jut a tízezer műtét (már ha hajlandóak vagyunk bármit elhinni, amit egy rózsaszín muffinokkal seftelő propagandaszervezet Facebookja mond). Ez a dokumentum például 30% körülire teszi az országos becsült részvételi arányt. Könnyen beláthatjuk, hogy ha ebből a „tízezer műtétből” egy sem lenne felesleges beavatkozás, akkor nem 400 fő halna meg évente méhnyakrákban egy olyan országban, ahol az emberek nagy része nem jár szűrésre.

Sok egyéb rák, ami senkinek az eszébe sem jut szed annyi áldozatot, mint a méhnyakrák. Például az epehólyagrák: nők körében 434 fő halálozás (2012), 418 fő (2013). Kinek jut eszébe egyáltalán az epehólyagrák? És ki kell, hogy alávaló, nem felelősségteljes embernek érezze magát, mert nem jut eszébe nagy eséllyel felesleges beavatkozásokhoz vezető, de gyakran valódi rákos eseteket felfedezni nem tudó epehólyagrákszűrés-teszteken részt vennie minden évben, amíg csak meg nem hal? Tegye az olvasó a szívére a kezét, mit tett az epehólyagrák megelőzéséért? Eszébe jutott már életében valaha az epehólyagrák, ráadásul eszébe jutott-e a saját erkölcsi minőségét („felelősségteljes”, „józan ésszel” megáldott) bármilyen vonatkozásban az epehólyagrák megelőzéshez kötni, magyarán alja embernek kellett-e éreznie valaha is magát, mert nem tesz semmit az epehólyagrák ellen, sőt még csak nem is gondol soha az epehólyagrákra? El tudna az ember idegenedni ennyire a saját epehólyagjától, tudna ennyire félni tőle? És ha már a szívén van a keze, emlékeztetném arra, hogy nagy általánosságban a keringési rendellenességek a vezető halálok az iparosodott világban. Több ember halálát okozzák mint az összes rákos megbetegedés együttvéve.

A tömegmédiában gyakori toposz az összehasonlítás az oltásokkal, az oltásellenességgel való szalmabábérvelés – miközben teljesen más technológiákról van szó, más politikai-történeti kontextusból kiindulva. (A fentebb is idézett tudományos szakfolyóirat, a Lancet történetében az első és egyetlen cikk amit visszavontak az, amelyik az oltások és autizmus között mutat ki kapcsolatot). Ami hasonlít az oltásokban és a rákszűrésben, hogy ugyanúgy vannak tematizálva – állampolgári felelősségvállalás, öngondoskodás – ugyanazok a pontok mentén kapcsolódnak a kulturális képzeletbe, de valójában csak ennyi a hasonlóság.

Ahogy a fentebb idézett Spectator cikk vége reflektál a rákszűréssel kapcsolatban a tudományosság látszatára:

Figyelembe véve McCormick Professzor a múlt havi Lancetben megjelent cikkét, amelyben megállapítja, hogy nincs arra bizonyíték, hogy a méhnyakrákszűrés hasznos, valójában lehetséges, hogy több kárt okoz, mint amennyi előnye van, nem tudom eldönteni, hogy a kormánynak nem kellene-e minden orvost tollas fejdíszekkel és csirkebelekkel felszerelnie, hogy a rendelőben az olcsó, ősi, és persze pontos állatbélből való jóslással nyűgözhessék le az embereket, vagy pedig egyértelműen ki kellene mondanom, hogy további kutatásokra van szükség, amelyekhez természetesen még több kormányzati támogatás kell.

Itt lenne az ideje, hogy végre mindenki valóban informált döntést hozhasson arról, hogy kell-e ez az egész az életébe, és végre ki kellene térni olyan kényes (politikai) kérdésekre, mint öngondoskodás, az állam és polgárai között a rizikó kezelésén keresztül megfogalmazódó viszony mibenléte, népesedéspolitika, a reproduktív test kontrollja, adatgyűjtés. Ha a köztudatban a rákszűrésről élő kép valamifajta társadalmi szerződésen alapul (lemondanak egyének az autonómiájukról, az állam ellenőriz és adatot gyűjt), akkor ezt a társadalmi szerződést csúnyán felrúgta, mivel elferdített információkon, sőt hazugságokon alapszik. Nem véletlenül nem kommunikálnak a tömegmédiában számszerűen tényeket ezekről a szűrésekről, ahogy a már említett BMJ cikk is egyértelműen kijelenti, minél többet tudnak az emberek, annál kevésbé fognak részt venni.

Szembemenve a tömegmédiában keltett hisztériával végre ki kell jelenteni, hogy nem életmentő tudományos vívmányról, ne adj isten állampolgári kötelességről van szó, hanem finoman szólva sem túl jól teljesítő, sőt, elég kártékony és veszélyes technológiáról, amely kapcsán egy komplex kulturális-politikai fenomén jött létre, amelynek a megértésével érdemes lenne többet foglalkozni, és végre leszámolni az olyan tévképzetekkel, hogy a nőknek (akár mint egyéneknek, akár társadalmi csoportnak), és nem az államhatalomnak és a nagytőkének az érdeke a női test orvosi kontroll alá helyezése.

Eredetileg megjelent a Reflektor.hu-n 2016. augusztus 2-án, ezt az újraszerkesztett változatot a szerző beleegyezésével közöljük.

Ajánlott cikkek:

Barbara Ehrenreich: Nem áll jól a rózsaszín! Üdv a nőjogi mozgalom 2.0-ban
Barbara Ehrenreich: Mosolyogj, rákos vagy!

Ön szerint hologramokkal házasodni és szilikonbabákba beleszeretni beteg dolog? Hol él Ön, csak nem a történelem rossz oldalán? Úgy tűnik, akadnak, akik szerint igen. Nem arról van szó, hogy a tolerancia túl messzire ment, hanem hogy a liberális kisebbségvédelem eleve rossz elveken alapszik.

Szüntelen haladás az emberi jogok rögös útján

Minő szerencse, hogy van nekünk olyan médiánk, amelyből értesülhetünk a világ legaktuálisabb és legégetőbb problémáiról. Megtudtuk például, hogy vannak digiszexuális emberek, akik nem élő emberekhez, hanem hologramokhoz, tárgyakhoz, szexrobotokhoz vonzódnak. Volt idő, amikor talán azt mondták volna erre, hogy társas problémáik vannak (például szoronganak, sérültek, nincs élő ember, aki baszna velük, vagy intimitás és társas kapcsolatok helyett csak mások tárgyiasítása tudja kielégíteni őket), de most végre kiderült: ez is csak ugyanolyan szexuális preferencia, mint a heteroszexualitás vagy a homoszexualitás, amit a sokszínűség nevében normálisként kell elfogadnunk.

A liberális bulvárportál 444 egy büszke férj megkapó történetével indít, aki elmondja, hologram “feleségével” kötött esküvője a szerelem diadala azok után, hogy éveken át csak kiközösítést élhetett meg. Ugyanis anime-rajongását és a geekségét - ó, borzalom! - nem díjazták a “valódi” nők, ezért alakult ki benne az a tudat, hogy valamiféle szexuális kisebbséghez tartozik. (Nos igen, az is sokatmondó, hogy ma már a valódit is hozzá kell tenni, ha élő emberekről beszélünk, bár nyilván idővel az is vita tárgyává fog válni, kevésbé valódi nő-e egy szexrobot vagy egy hologram.) “Most már tudni, hogy Akihiko Kondo valószínűleg digiszexuális”, vonja le a következtetést a 444 szerzője. Hiába, az intellektuális és erkölcsi fejlődést nem lehet megállítani, minden nyomorúságról és betegségről kiderül idővel, hogy tiszteletreméltó identitás, ez a világ rendje.

És nem is akármilyen identitás, hanem természetesen elnyomott identitás. Az újonnan reflektorfénybe került identitás ideológusa szerint “a digiszexuálisokat nagy eséllyel ugyanolyan megbélyegzés és kirekesztés fogja érni, mint egykoron a homoszexuálisokat, akik éveken keresztül harcoltak azért, hogy elismerjék őket.” Ízlelgessük ezt egy kicsit. Az, hogy az emberek túlnyomó többsége viszolyog ezektől a digiszexuálisnak elnevezett “szexuális” és “romantikus” perverzióktól, az egyenértékű volna azzal, hogy az azonos neműekkel szexuális viszonyt létesítőket évszázadokon át üldözték (bizonyos helyeken ma is üldözik), akár halállal vagy börtönbüntetéssel. Ha emiatt nem tiltakoznak a meleg és leszbikus szervezetek, akkor igen nagy a baj.

(Fotó: Behrouz Mehri/AFP)

Lehet azt mondani a szárnyát bontogató digiszexuális identitáspolitikára, hogy groteszk és nevetséges és mindenki csak röhög rajta, és ez többé-kevésbé így is van. Azért pontosítsunk: csak majdnem mindenki. Egy “neves liberális értelmiségi” maga írta a fent idézett 444 cikk kapcsán egy privát csoportban:

“Kitettem a falamra ezt a cikket valami kritikus kommenttel; azóta az ismerőseim elküldtek pszichológushoz, megvádoltak homofóbiával, és többször jelezték, hogy kijelentkeztem a liberális konszenzusból. Ja, a hapsim pedig fél tőlem, mert hol van a megállás, ha egyszer a guminőkkel dugó és hologrammokkal házasodó hapsikról azt gondolom, hogy beteges életet élnek.”

A liberálisok maguk mondják, hogy a digiszexuális elismeréspolitika a liberális konszenzus része, nem én. A doktriner ostobaság mellett pedig ott van az erőviszonyok és erőforrások kérdése. Elegendő pénzből a digiszexualitásnak is meglesz a maga intézményrendszere, civil szervezetei, “szakirodalma”. Lesz rá kutatás, hogy a digiszexuálisok milyen magas arányban szenvednek depressziótól, kísérelnek meg öngyilkosságot, amit nyilvánvalóan az őket érő előítéletekre és diszkriminációra fognak visszavezetni (ld. a fentebbi idézetet a téma ideológusától), nem pedig azokra a problémáikra, amelyekből arra következtetnek, hogy ők “digiszexuálisok”.

Az identitáspolitika előrehaladott állapota: a művészeti kanonizáció kísérlete

Hogy honnan lehet ezt tudni? Már megtörtént más kreált kisebbségekkel, akik már megkérdőjelezhetetlenül bekerültek a liberális konszenzusba. Az egyre bővülő LMBTQIAAPP+ betűleves annak a példája, ahogy a valaha szebb napokat megélt melegjogi mozgalomra boldog-boldogtalan rátelepszik. Vannak olyan ügyek, amelyek mára egyesek számára megkérdőjelezhetetlen igazságnak tűnnek, pedig semmivel sem kevésbé veszélyes fikciókon alapulnak, mint a digiszexuális identitás.

A velünk született nemi identitás dogmáját már évek óta sulykolják a haladónak nevezett oldalon. (A nemünktől eltérő nemi identitásnak is több jelenség húzódhat meg a hátterében, akárcsak a “digiszexualitásnak”, ez az, amit évtizedek hosszú propagandamunkájával igyekeznek elfeledtetni velünk.) Pár hete is óriási örömhír érte Magyarországot, amit természetesen az összes ellenzéki/liberális média a haladás megnyilvánulásaként tálalt: megvan az ország első transznemű “címlaplánya”, Ónodi Adél. (Persze kiderült, hogy nem az első, de kit érdekel, ha épp a progressziót kell ünnepelni.) Olyan sokoldalú tehetség ráadásul, hogy 23 évesen egyszerre alkot a színházi, filmes, irodalmi és zenei világban. Végre megvalósulhat az összművészet! Mindegy is, hogy az ellenzéki média fizetett hirdetésként vagy puszta ostobaságból számolt be az ifjú polihisztor tevékenykedéséről teljesen kritikátlanul. Már korábban is tele volt vele a szabad és független média, mint számos különböző civil szervezet pártfogoltjával, a “művészeti” ténykedése elég nyilvánvalóan egy politikai ideológia kanonizációjának kísérlete.

Mondjuk igen gyenge kísérlet ez. Ha valaki megnézi a színházi műalkotását, akkor hamar rájön, hogy egy tehetségtelenségével hivalkodó egyénről van szó, akinek egyetlen gondolata van a világgal kapcsolatban: én, én én. Egyetlen elképzelés köti össze projektjeit: az, hogy “identitásánál” fogva alanyi jogon jár neki a figyelem és a művészeti elismerés. “Művészetét” egyben civilizációs projektként futtatja: vidéken akar turnézni, hogy “érzékenyítse” a nem elfogadó embereket. Hogy milyen anyagi és intézményi háttere van ennek? Ő maga mondja el: A Nyílt Társadalom Alapítvány ösztöndíja. Megértem, hogy a művészeti élet szereplői miért nem teszik témává az ilyen és ehhez hasonló propagandát: a kultúra ilyetén lezüllesztéséhez épeszű ember gumikesztyűben sem akar nyúlni. Pedig tematizálni kéne végre, hogy a kultúrával kapcsolatban közel sem a kormány jelenti az egyetlen (vagy akár a legnagyobb) veszélyt.

És hogy miféle politikai törekvéseket igyekeznek kanonizálni ezekkel a művészeti remekekkel? Például azt, hogy ne tagadhassuk azt a nyilvánvaló hazugságot, hogy férfiak lehetnek nők; és még azt, hogy a magukat nőnek valló biológiai férfiakat kutya kötelessége legyen mindenkinek nőként elfogadnia - szexuális értelemben is. Ahogy a művész-zseni többek közt az RTL Klub Reggeli című műsorában kifejti, neki nem kötelessége egy randi során elmondani egy heteroszexuális férfinak, hogy ő transznemű, viszont ha ez idővel kiderül és az adott férfi ezek után nem akar többé ismerkedni vele, az természetesen transzfóbia. (A férfi műsorvezetőnek van egy őszinte mondata ezzel kapcsolatban, de hamar lehurrogják.) A művész-aktivista továbbá egy interjúban szó szerint kimondja, hogy neki joga van ahhoz, hogy simán megöleljék és szeressék. Én eddig azt hittem, ilyen dolgokat csak az incelek mondanak, de úgy tűnik, tévedtem.

És hogy hová vezetnek ezek a politikai követelések előrehaladottabb állapotban? Odáig, hogy cenzúráznak minden létező felületet (naponta minimum tíz új linket tudnék ideszúrni, tényleg); teljesen ellehetetlenítik a téma tudományos vizsgálatát; a rendőrség kikérdez, sőt le is tartóztat embereket - köztük családanyákat a gyerekeik szeme láttára - olyan Twitter posztok miatt, amelyekben férfinak neveznek nőidentitású férfiakat, reblogolnak egy biológiai tényeket kimondó versikét, egy “transz gyerek” szervezet elnöke kiskorú gyerekének Thaiföldön elvégzett “átalakító műtétjéről” kimondják, hogy kasztrálás; stb. Nem ártatlan dolgok tehát ezek a magyarországi médiahaknik sem, vezetnek valamerre, és nagyon nem jó irányba.

Transznemű polihisztorunk ideológiájának további elidegeníthetetlen része a magyarozás. A “mi máshol tartunk” és a vidék civilizálgatása csak a finomabb megnyilvánulásai ennek, egy őszintébb pillanatában azt is nyilatkozta már, hogy “most szerintem minden normális magyar kint él Berlinben”. (Kínos lett ez neki később és kivették az interjúból, de képernyőfotón megmaradt.) Megtudjuk azt is, hogy az emberi jogi haladás része megzsarolni az anyját, hogy óriási költségekbe verje magát azért, hogy ő “női testet” (“működő puncit”) “kaphasson”. (Ha már a digiszexualitás felől indultunk, akkor nem mehetünk el egy szembeötlő hasonlóság mellett. A női testre egyaránt megkapható tárgyként tekint az a férfi, aki szilikonbaba formájában vásárol magának női test-imitációt, és az a magát nőként elképzelő férfi, aki hormonokkal és plasztikai sebészettel vásárolja azt meg magának. Hogy adott esetben mindkettő mögött lehet szenvedés, nem ok arra, hogy ennek a szenvedésnek az eredetét ne lehessen megkeresni és kezelni az identitás megkérdőjelezhetetlen státuszba emelése helyett.)

(Velvet, eredeti szövegváltozat)

Liberális gondolatkontroll és a jobboldal erősödése

Bár egyetlen közelmúltbéli esetet érintettem, ez csepp a tengerben: a liberális média rendszeresen ír könnyfakasztó történeteket ún. transz gyerekekről és felnőttekről, miközben a kiterjedt baloldali/feminista kritikának liberális/ellenzéki/szabad és független újságíró eddig egész pontosan nulla cikkben adott hangot. Nem kiragadott eset tehát a fenti, hanem egy trend része. Hosszasan lehetne sorolni ennek az ideológiának a további elemeit, de felesleges. Lehetne fejtegetni, hogy ez milyen veszélyeket jelent a nőkre nézve, vagy hogy a transznemű mozgalom által használt gender kifejezés összeegyeztethetetlen azzal, mint amit a feminizmus egykor használt, vagy hogy az egész transznemű identitáspolitika ellentétes nem csak a szólásszabadsághoz való joggal és így a társadalom érdekeivel, hanem a nőjogi törekvésekkel is. Csak hát az emberek többsége első pillantásra átlát a transznemű dogmákon, a többiek túlnyomó többsége számára meg semmiféle magyarázat nem használ. Az identitáspolitika képviselői úgyis a saját agendájukhoz fogják igazítani a tényeket, hiszen egyetlen legitimációs eszközük az a narratíva, hogy ők állnak a történelem jó oldalán, ők az elfogadók, mindenki más meg a visszamaradott gyűlölködők hordája.

Vannak ennek anyagi okai is: nyílt titok például, hogy a Nyílt Társadalom Alapítvány nem ad pénzt olyan civil szervezetnek, amely megkérdőjelezi a transznemű identitáspolitikát (vagy a szexmunka is munka fikcióját). Ezért is lehetséges, hogy a magukat nőjoginak nevező civil szervezetek nem hogy nem kritizálják ezeket a jelenségeket, hanem időnként be is állnak mögé. Például a Női Érdek nevű, magyar nőjogi civil szervezeteket tömörítő ernyőszervezet nyíltan a transznemű ideológiát propagáló esemény egyik szervezője. Mennyiben képviselik ezek a civil szervezetek a nők érdekeit - hívják magukat akárhogy - ha a nők érdekeit kifejezetten aláásó identitáspolitikát képviselik? Nem csak a nyugati nagytőke csurranó-cseppenő jótéteményeire ácsingóznak?

Súlyos orwelli disztópia az identitáspolitika világa, ahol egyből kiírja magát valaki a liberális konszenzusból, ha valamelyik fontosnak tartott identitás létrejöttének okait vizsgálná ahelyett, hogy kritikátlanul ünnepelné. (A nemzeti identitás például nem tartozik a szentnek és sérthetetlennek tartott identitások körébe, az a mai liberális politika számára egy konkurens identitáspolitika.) Akkor kezdődhet el ennek a disztópiának a lassú felszámolása, ha már sok ember a bőrén érzi a következményeit. Az Egyesült Királyságban például a transznemű jogok nevében a nők jogi védelmét készülnek felszámolni, ami sokakat ébresztett fel és óriási vitákat eredményezett. Annyira omladozik már a transz hazugságvár, hogy számos meleg és leszbikus donor vonta meg eddigi anyagi támogatását a legnagyobb brit LMBT+ szervezettől annak szélsőséges transznemű politikája miatt.

Magyarországon egyelőre nem kell tartani törvényi változásoktól, itt van viszont a kitartó propaganda, amelynek célja a szívek és lelkek megnyerése, előkészítendő a további lépéseket. Ahogy Európa- és USA-szerte, nálunk is a jobboldal erősödik meg ebből, hiszen a nem jobboldali közbeszédben igyekeznek a lehető legjobban elfojtani a vitát, személyesen és szakmailag tönkretenni, sőt, megsemmisíteni mindenkit, aki kibeszél a konszenzusból. Egyelőre nem tűnik úgy, hogy lenne, ami megállítja a jobboldal erősödését, és ennek a liberális gondolatrendőrség az oka - amely bár rengeteg más területen is megnyilvánul, a sokak által legjobban látható része éppen az identitáspolitikák diktatúrája.

Herczeg Gyöngyvér (vendégszerző)

Ajánlott cikkek:

Hajdú Janka: Genderőrület és feminizmus – egylényegűek, barátok vagy ellenségek?
Hajdú Janka: Nyilvános vécé, privát identitás? Az amerikai vécéháború nemi politikája
Weiss Eszter: Nőnek lenni nem egy életforma
Weiss Eszter: Ásó, kapa, patriarchátus

Szeptember közepén Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára a Jobbik négy parlamenti képviselőjének kérdésére írásban fejtette ki a kormány „genderelméletről” alkotott álláspontját. Ebben szó esik egyrészt a genderelmélet vélt vagy valós veszélyeiről, azaz a „gender” szó eredeti értelmének eltorzításáról, a biológiai adottságok megkérdőjelezéséről, évezredes nyelvi struktúrák erőszakos megváltoztatásáról, másrészt a kormány ezzel szemben elfoglalt álláspontjáról, azaz a férfiak és nők közti egyenlőség támogatásáról illetve a házasság és család értékeinek megvédéséről. Az EMMI által kifejtett álláspontról a Hvg.hu „Írásba adva a kormány genderelmélete rémisztőbbnek tűnik, mint valaha” címmel számolt be, a kormány „genderügyi” nyomulását a nők alacsony parlamenti arányával állítva szembe.

Ez a két álláspont jobban szemügyre véve egészen más jelentést tulajdonít nemcsak az úgynevezett genderelméletnek, hanem magának a gender kifejezésnek is, emiatt nem is olyan egyértelmű, miben áll a két megközelítés közti különbség, mint első pillantásra látszik. A „genderkérdések” körüli vitákkal kapcsolatban létfontosságú feltenni azokat a kérdéseket, hogy ki milyen értelemben használ olyan kulcsfogalmakat, mint a gender, mi annak az „eredeti” jelentése, és vajon tényleg a nők egyenlőségéről szól-e az úgynevezett genderelmélet. Ezeket a kérdéseket megvizsgálva közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy a valós veszélyeket figyelembe véve alkossunk véleményt a témakörről.

A „gender/ideológia/elmélet” körüli vitáról általánosságban is elmondható, hogy különböző szereplők rendkívül különböző értelemben használják a témakör alapkifejezéseit, részben ezért rendkívül mást tartanak az egész vita tétjének. Ennek egyik oka, hogy az elmúlt évtizedekben a gazdasági-társadalmi változások következtében a gender szó használata és vele a társadalmi nemet érintő mozgalmak igen jelentős változásokon mentek keresztül, amely változásnak politikai okai és politikai következményei vannak. A „genderügyekben” az EMMI és a Hvg.hu által példázott két jól körvonalazható beszédmód egyáltalán nem reflektál ezekre a fontos különbségekre, saját elméleti kerete által adottnak vett jelentéseket nem vizsgálja meg, és erre az elméleti pontatlanságra még ráerősít a fenyegetettségre alapuló beszédmódjuk. Ezért most megvizsgálom, hogy mi is a gender, azaz a különböző elméleti-ideológiai megközelítések milyen értelemben használják a kifejezést. 

A biológiai nem, társadalmi nem és nemi identitás összefüggései (társadalmi megközelítés)

A feminista elmélet egyik fontos alapköve az az észrevétel, hogy az anatómia nem végzet: a nők és férfiak közt létező biológiai különbségek önmagukban nem magyarázzák a nők társadalomban elfoglalt hátrányos helyzetét. Máshogy fogalmazva a nemek közti egyenlőtlenségeket nem a biológiai nem (angolul sex) hozta létre, hanem a társadalmi berendezkedések által hozzájuk rendelt nemi szerepek (más néven társadalmi nem, angolul gender). A társadalmi nemi szerepek meghatározzák, mi számít „férfiasnak”, illetve „nőiesnek”, és az egyének ezen normatív elvárások és a hozzájuk kapcsolódó büntető- és jutalmazó mechanizmusok közt szocializálódnak.

A társadalmi nemi szerepekkel azonban nemcsak az a baj, hogy az egyének lehetőségeit korlátozzák, hanem legfőképpen az, hogy alá-fölérendeltségi viszonyt teremtenek férfiak és nők közt. (A férfiasként, illetve nőiesként kodifikált tulajdonságok különböző értékekkel vannak felruházva, és a nemek közti hatalmi viszonyt is érintik: a norma a férfiak számára a dominancia, versengés és önérvényesítés, a nők számára pedig az alárendelődés, együttműködés és önfeladás. A nőket ráadásul a társadalmi nemi normák a férfiak viszonylatában, nem pedig önálló értékkel bíró létezőként határoznak meg.) A társadalmi nemet ugyanakkor az azt létrehozó társadalmi rend természetesnek, biológiai eredetűnek tünteti fel, habár a tudomány egyre több ilyen mítoszt cáfol. A biológiai és a társadalmi nem megkülönböztetése a feminista irodalomban azt igyekszik láthatóvá tenni, hogy a nemek közti hierarchiát nem a természet, nem velünk született tulajdonságok hozták létre: azok emberi társadalom alkotta normák, ennek pedig alapvető politikai következménye, hogy ezt a hierarchikus viszonyrendszert társadalmi szinten fel is lehet számolni.

A biológiai és társadalmi nem közti különbségtételt természetesen lehet árnyalni, ahogy feministák évtizedekkel ezelőtt rámutattak arra, hogy a biológiai és társadalmi tényezőket nem lehet élesen elválasztani (például olyan kérdésekben, mint a „természetes” hormonszint), hiszen a fiziológiai felépítés teszi lehetővé a társadalmi szerveződést, illetve a társadalmi folyamatok is visszahatnak a fiziológiára. (Vannak olyan feministák is, akik a természet és társadalom illetve kultúra különbségtételt és vele a gender fogalmat elutasítják, helyette más fogalmi keretben vizsgálják a nemek közti hatalmi különbségeket.)

A biológiai nem tehát a nők és férfiak közti biológiai különbségeket jelenti (külső és belső nemi szervek, kromoszómák, hormonok), ami alapján az újszülötteket férfi vagy női nemi szerepek szerint szocializálják. A nők alárendelésének egyik alapja épp az, hogy ők és csak ők tudnak szülni, és ennek megfelelően a reprodukciós (azaz a szaporodáshoz és fogamzásgátláshoz kapcsolódó) egészség az egyik kiemelkedően fontos terület, amelyben a nők hátrányt szenvednek. A nemi szerepek (gender) pedig a nőiességnek és férfiasságnak azok a társadalmi elképzelései, amelyek a férfiakat a nők fölé rendelik – más szóval a gender társadalmi hierarchiarendszer.

A társadalmi nemi szerepek létére azért is érdemes rámutatni, mert olyan mélyen belénk ivódnak, hogy jó részüket gyakran nem külső normákként érzékeljük, hanem saját részünkként, saját valónkként éljük meg. A társadalmi nemi szerepeket internalizáljuk, belsővé tesszük, természetesen különböző egyének különböző mértékben. Vagyis az, ahogy magunkat megtapasztaljuk, az, amit a saját belső lényegünkként megélünk, szintén társadalmi jelentések, többek közt a társadalmi nemi szerepek viszonylatában jönnek létre. Az, hogy az egyén milyen neműként gondol magára -- amit genderidentitásnak vagy (társadalmi) nemi identitásnak is hívnak -- szintén a társadalmi nemi (és szexuális) normák függvényében jön létre. Nem születünk „személyiséggel”, szubjektivitással vagy önazonossággal (identitással): ezek nem vákuumban, hanem társadalmi közegben jönnek létre. Ez azokban az esetekben is így van, amikor valaki a nemi identitását konfliktusban érzi a biológiai nemével (azaz transznemű). A biológiai nemi különbségek önmagukban (társadalmi nemi normák nélkül) nem bírnának jelentéssel: a társadalom férfiasságról, illetve nőiességről alkotott normái eredményezik, hogy néhányan úgy érzik, az énképük, öntapasztalásuk nincs összhangban a biológiai nemükkel, ami valójában az ahhoz hozzárendelt nemi szerepek miatt van így. A nemi identitás tehát a társadalmi nemi hierarchiarendszer viszonylatában, annak belsővé tétele eredményeképp jön létre.

Ezeket az észrevételeket a nemek közti egyenlőtlenségek társadalmi szemlélete teszi lehetővé: olyan szemlélet, amely szerint a társadalom nemcsak több mint egyének összessége, hanem meg is előzi az egyéneket, akik a már meglévő társadalmi jelentések közé születnek, és az azokkal való párbeszédben formálódnak. Az, hogy a nemek közti egyenlőtlenség társadalmi probléma, azt jelenti, hogy bár természetesen léteznek egyéni különbségek a nemek közti viszonyok tekintetében, társadalmi szinten megfigyelhetők a nők által elszenvedett hátrányok. A feminizmus második hulláma tehát, miközben elismeri az egyéni különbségek létezését, társadalmi szinten vizsgálja és társadalmi szinten is igyekszik orvosolni a nők és férfiak közt tapasztalható egyenlőtlenségeket.

Az identitás mint szabad jelölő (individualista megközelítés)

Körülbelül az 1980-as évektől a fenti a szemlélettel szemben a gazdasági-társadalmi-kulturális változások mentén egyre erőteljesebbé váltak az individualista szempontok az egyenjogúsági mozgalmakban és a hozzájuk kapcsolódó elméletalkotásban egyaránt. Ezek a változások a társadalmi nemmel kapcsolatos gondolkodás és aktivizmus terén is erőteljesen megmutatkoztak. A nők mint társadalmi csoport felszabadítása helyett az egyéni „felszabadulás” és érvényesülés került egyre inkább a nőjogi beszédmód fősodrába, ami valójában nem fogja megszüntetni a nők alárendelődését, csak egyes szerencsésebb nők helyzetén fog javítani. Az individualista szemlélet térnyerésével olyan alapfogalmakat, mint biológiai nem, társadalmi nem, nemi identitás, valamint ezek viszonyát is egyre inkább új, individualista szempontból értelmezték újra.

Az individualista szemlélet, amely legerőteljesebben a fősodorbeli transznemű politikában érhető tetten, egészen más elképzelést vall a társadalmi nemről, a nemi identitásról és a biológiai nemről. Ez a szemlélet mindenféle identitást, beleértve a nemi identitást, velünk születettnek, eredendően belső lényegünknek tartja, amelynek semmi köze a minket körülvevő társadalmi realitáshoz (lásd „férfi testbe született nő”, „női testbe született férfi” narratívái). Tehát úgy tartja, hogy ha egy férfi azért azonosítja magát nőként, mert feminin tulajdonságokkal rendelkezik, az nem a femininitás és maszkulinitás konstrukciói miatt történik és nem is hat vissza azokra. Az identitást e szerint a szempont szerint még vizsgálni, elemezni sem szabad, és kérdéseket sem szabad feltenni a létrejöttéről, hiszen az individualista megközelítés megkérdőjelezhetetlen axiómának tartja, hogy az (az általa belsőnek, velük születettnek tartott) identitás személyiségünk része. Ez a szemlélet olyannyira mindenhatónak tartja a nemi identitást, hogy azt kizárólag az adott egyén saját ügyének tartja, amelyet mások nem hogy nem „kérdőjelezhetnek meg”, hanem aktívan meg is kell azt erősíteniük.

A társadalmi nem (gender) kifejezés körül azért is van annyi félreértés, mert az individualista megközelítés azt egyéni kategóriaként, az egyén társadalmi jelentésekkel össze nem függő identitásának értelmében használja, miközben a strukturális értelemben vett, a nők és férfiak közti egyenlőtlenséget fenntartó nemi szerepekről vagy nem beszél, vagy teljesen függetlennek tartja a nemi identitástól. Ezzel egyidejűleg a fősodorbeli transz politika nagyon gyakran a biológiai nem fogalmát is megkérdőjelezi: a biológiai nem helyett a „születéskor kijelölt gender” teljesen abszurd kifejezését használja, mintha a biológiai nem pusztán fikció lenne. A biológiai nemet, társadalmi nemet és nemi identitást olyan módon mossa össze, hogy valójában csak a nemi identitást ismeri el valós létezőnek – ennek pedig fontos politikai következményei vannak. Azzal, hogy ez a megközelítés a gendert (társadalmi nemet) belső lényegként értelmezi, a nőiesség és férfiasság a nőket a férfiaknak alárendelő társadalmi konstrukcióit eredendően, természettől fogva létezőnek tételezi, és ezzel hozzájárul azok fenntartásához; azzal, hogy a biológiai nem létezését megkérdőjelezi, a nők elnyomásának alapját, egyik okát és egyik fontos színterét teszi tabuvá.

Ennek az individualista identitásfelfogásnak az az alapvető tévedése, hogy a belső azonosságként megélt identitást eredendően belülről fakadónak tartja, és nem veszi észre, hogy az külső társadalmi jelentések (például a társadalmi nemi normák) viszonylatában jön létre, tehát bár belsőként megélt, nem az egyén belsejéből ered. Michel Foucault francia filozófus mutatott rá arra a homoszexualitás kapcsán, hogy a modernitással megjelenő biohatalom működése következtében éljük meg belső, leglényegibb valónkként életünk olyan elemeit, mint például a szexuális szokásaink: a modern, személytelen hatalom nemcsak tiltó, hanem produktív, létrehozó mechanizmusokkal is működik, az „én” tapasztalatának létrehozásával tartja fenn a kontrollt az emberi életek felett. Amikor tehát valaki a nemi identitására belülről eredő, saját lényegi valójaként utal, akkor épp a modern hatalmi mechanizmusok foglya marad. (Azért érdekes, hogy a Foucault által leírt biohatalom elmélete teljesen ellentmondásban van a transz identitáspolitikával, hiszen épp a transzpolitikát a zászlójára tűző úgynevezett queerelmélet és politika utal előszeretettel Foucaultra. Valójában a queer-elméletírók és a (vulgár)queerpolitikát folytatók nagy részének nem sikerült megérteniük Foucault mondanivalójának lényegét.)

Ez a táblázat a különböző megközelítések közti konceptuális különbségeket igyekszik megragadni, eltekintve a szóhasználatbeli különbségektől. Ahogy arra utaltam, a gender szó az európai konzervatív szóhasználatban egészen mást jelent, mint a nemi szerepeket, itt azonban az elméleti különbségeket igyekeztem összegezni.

A „genderideológia” konzervatív kritikája és a „progresszív” oldal válasza

A két itt említett, társadalmi és individualista megközelítés különbségére rendkívül fontos reflektálni a társadalmi egyenlőségért vívott küzdelemben. A két egymástól teljesen eltérő ideológiai keretet sok nőjogi aktivista sem teszi vizsgálat tárgyává, ezért sem észlelik az ellentmondást a két, a „genderhez” valamilyen módon kapcsolódó megközelítés és azok követelései között. Részben ezért érzékelik a konzervatív oldalon egységesnek, de maximum apróbb belviszályokkal tarkítottnak az úgynevezett progresszív oldal egyébként egymással is szöges ellentétben álló társadalmi nemmel kapcsolatos mozgalmait, amelyek közül az individualista megközelítés látszik leginkább a külső szemlélők számára. Ugyanezen oknál fogva a progesszívnek nevezett oldalon sokan nem értik, mi a konzervatív kritika tárgya és lényege. A genderideológia-ellenes megnyilvánulások és mozgósítások nagyon nagy része a genderidentitás individualista felfogása, az identitás szabad jelölőként való használata, azaz a társadalmi közegtől való elszakítása ellen irányul: az ellen, hogy a transzneműséget a sokszínűség nevében ünnepeljük, és annak okait vizsgálat nélkül hagyjuk.

A genderideológia-ellenes megnyilvánulások egy része tehát olyan individualista felfogást kritizálnak, amely nem a nők jogainak kivívásáról szól. Miközben baloldali feministaként egészen másképpen értelmezem a nők és férfiak közti egyenjogúság kérdéskörét, mint a konzervatív oldal bármely szereplője, fontosnak tartom, hogy a genderideológia-ellenes konzervatív kritikában is észrevegyük a nők egyenjogúsága és az individualista genderfelfogás különbségét. Ahogy azt a Hvg.hu fent említett töltelékcikke, úgy a „progresszív” oldal nagy része nem teszi meg ezt a különbséget: a Hvg.hu cikke azzal zárul, hogy a nők alacsony parlamenti arányával válaszol a genderidentitás kritikájára. Itt nem arról beszélek, hogy a kormány ne lenne mélységesen álszent, amikor a nemek közti egyenjogúság melletti elköteleződésről beszél – valóban rendkívül visszatetsző és felháborító, ahogy az Alaptörvényre hivatkozva állítja be magát a nőjogok bajnokának. Arról beszélek, hogy ne mossuk össze a genderidentitás individualista felfogásának kritikáját a nőjogok kritikájával, hiszen ez a különbségtétel a nőjogi mozgalom számára is elengedhetetlenül fontos.

A genderideológia konzervatív kritikájából és annak a Hvg.hu cikk által példázott liberális kritikájából azt is fontos észrevenni, hogy legitimitását mindkettő a másikkal való szembenállásból igyekszik nyerni. A nőjogok képviselőinek ezen a szembeálláson túllépve azt érdemes fontolóra venniük, hogy a „gendermozgalmakkal” szembeni konzervatív kritikák nem feltétlenül a nemek közti egyenjogúsággal szembeni visszamaradott, bigott ellenállásból fakadnak. Nagyon fontos felismernünk, hogy mely kritikák mely genderfelfogással szemben artikulálódnak, és hogy az individualista szemlélettel szembeni kritikák jogosak, és e szerint alakítani a nőjogi elképzeléseinket és politikánkat a társadalmi nemekhez kapcsolódó más mozgalmakkal való együttműködés terén.

Eredetileg megjelent a Reflektor.hu-n 2016. október 5-én, ezt az újraszerkesztett változatot a szerző, Hajdú Janka beleegyezésével utánközöljük.

Ajánlott cikkek:

Hajdú Janka: Nyilvános vécé, privát identitás? Az amerikai vécéháború nemi politikája
Weiss Eszter: Nőnek lenni nem egy életforma
Weiss Eszter: Ásó, kapa, patriarchátus

Az Egyesült Államokban évek óta folyik a vita arról, hogy a biológiai nemüktől eltérő nemi identitású emberek (transzneműek) melyik nem számára kijelölt mosdót használhatják. Ez a vita pár hete új szintre lépett, amikor az Obama-kormány azt az irányelvet fogalmazta meg, hogy minden állami oktatási intézménynek kötelessége a transzneműeknek megengedni, hogy az identitásuknak megfelelő mosdót használják. (A direktíva nem maradt válasz nélkül: tizenegy szövetségi állam tett panaszt, mondván, a szövetségi kormány ezzel túllépi a hatáskörét.) A vécévita természetesen többről szól, mint a vécéhasználatról: egy sokkal szélesebb, a társadalmi nemi viszonyokat érintő küzdelem egy jól látható terepe. De miről is szól ez a küzdelem, milyen pozíciókat foglalnak el benne a különböző felek? A „felvilágosult”, „progresszív” gondolkodású emberek állnának szemben a „régi rendet” képviselő konzervatívokkal? Valóban „progresszív” lenne Obama vécérendelete?

A vita jól látható résztvevői két, egymást ellentételező álláspontot képviselnek. A vita, úgy tűnhet legalábbis, a társadalmi rend felbomlása miatt aggódó kereszténykonzervatív „maradiság” és az egyéni szabadságot és a kisebbségek emancipációját szem előtt tartó „progresszív” szemlélet közt folyik, amelyben ezen az ellentéten kívül eső álláspont látszólag nem is létezhet. A magyar sajtóban Szőnyi Szilárd írása a válasz.hu-n és Szilvay Gergely cikke az mno-n kezdte el tematizálni a kérdést: mindkét írásban megjelennek a gyakorlati szempontok mellett a gyerekek szexualitással való szembesülése és a társadalmat fenntartó jelentések eltűnése miatti aggodalmak. Szilvay a vécétémát tágabb keretbe helyezve kiemeli a transz mozgalom pár más veszélyes (és igen valós) célkitűzését (például a gyerekek transz irányba való intézményes nyomását számos angol iskolában); annak végső célját (egy transz aktivistát idézve) a „nem” egész fogalmát és az azon nyugvó különbségtételek eltörlését nevezi meg. Vagyis a „hagyományos” jelentések, köztük a „hagyományos” nemi szerepek eltűnése miatt aggódik.

A másik (azaz liberális) oldalon Vay Márton cikke a Kettős Mércén meg sem említi a vécévita kontextusát, és nem az Obama-kormány által erőltetett nemi identitás-alapú vécéválasztás, hanem a közös uniszex vécé mellett érvel. A cikk az állítólagos konzervatív aggodalmak parodizálásával indít: üzekedő buzik, menstruációs vérnyomok, migránsok által elkövetett nemi erőszak – ezzel az abszurdnak és lehetetlennek szánt leírással igyekszik nevetség tárgyává tenni a „gendersemeleges” (uniszex) vécé bármiféle ellenzőinek aggodalmait, akikre többek közt „önkéntes ideológiai mosdórendőrségként” és „konzervatív erkölcsrendészetként” utal. Ezzel állítja szembe az általa „valóságnak” nevezett idilli szabadságot, amelyben mindenkinek jó és a nők is biztonságban vannak. Sem ezt az idilli képet, sem a továbbiakban tett igen erős állításait nem támasztja alá egyetlen hivatkozással sem az egész cikk folyamán, ahogy a vécéreform ellenzőinek érveit sem tartja fontosnak idézni és helyette inkább szalmabábot ütlegel. Saját állításai meggyőzőerejét nem a tényekből, hanem a röhejesen buta ellenségképnek való ellentmondásból igyekszik meríteni.

A legfőbb kérdés, amit érdemes feltenni és nem előre megalkotott vélemény alapján lesöpörni az asztalról az az, hogy valóban biztonságos-e a nemi alapon elkülönített vécék, zuhanyzók, öltözők felszámolása. Nehéz komolyan venni Vay első érvét, miszerint azért nem alkalmas „nők molesztálására, gyermeklányok megrontására” az uniszex vécé, mert ott kétszer akkor a forgalom, hiszen nagyobb forgalmú vécékben is történik erőszak. Az uniszex vécékben „nők is jönnek-mennek, és ők jobban odafigyelnek egymásra, a gyerekekre”, teszi hozzá a szerző, aki ezáltal az erőszak megakadályozását nem az állam és az intézmények, hanem az egyének, egész pontosan a nők nyakába varrja. A gyerekek és nők elleni erőszak felelősségének nőkre való hárítása nem éppen nevezhető a „legprogresszívebb” megoldásnak, mégis teljesen természetesnek tünteti fel azt a cikk. Vay azon állítása, hogy a gyerekek elleni szexuális erőszak többségét családtagok és ismerősök követik el igaz, ez azonban nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy idegenek ne követnének el ilyesmit és ezért ne kellene azzal is foglalkozni.

A cikk azon érve, miszerint a magukat nőként meghatározó biológiai férfiak („transz nők”) azért „alkalmatlanok” a nők elleni erőszak elkövetésére, mert többségük hormonterápiát folytat, szintén rengeteg sebből vérzik. Számos kutatás kimutatta, hogy nem igaz az a Vay által tételezett összefüggés, miszerint a tesztoszteron lenne felelős a férfiak agressziójáért. A férfiak által elkövetett agresszió ilyesfajta biologizáló magyarázatait egyébként rendszerint annak elméleti igazolásaként szokták használni. Az sem igaz, hogy a transz nők többsége a férfiakhoz vonzódna: újabb kutatások szerint még a nemi átalakító műtéten átesett transz nők (akik a transz nők kisebbségét teszik ki) közt sincs jelentős különbség a túlnyomórészt férfiakhoz illetve nőkhöz vonzódók aránya, míg a műtéten át nem esett transz nők (a transz nők többsége) közt jóval magasabb a túlnyomórészt nőkhöz vonzódók aránya (ld. például itt). (Egyébként Vay azon állítása is téves, miszerint ugyanannyi magát nőként azonosító férfi („transz nő”) van, mint magát férfiként azonosító nő („transz férfi”): a kutatások sorra mutatták ki, hogy előbbiek sokszorosát teszik ki az utóbbiaknak, ld. például ezt a kutatást.)

Valójában semmiféle adat nem mutat arra, hogy akár a hormonterápia, akár a nemi átalakító műtét erőszakra kevésbé alkalmassá tenné a transz nőket (azaz nőként identifikáló biológiai férfiakat). E szerint a svéd kutatás szerint például a nemi átalakító műtéten átesett transz nők bűnelkövetés szempontjából férfi mintázatokat mutatnak: nagyjából ugyanolyan arányban és ugyanolyan típusú bűncselekményeket követnek el, mint a férfiak. Vagyis a transz nők 6.6-szor nagyobb eséllyel követnek el bűncselekményt és 18.1-szer nagyobb valószínűséggel követnek el erőszakos bűncselekményt, mint a (biológiai) nők. Nagyon sok mosdóban illetve öltözőben történt, transz nők által elkövetett nők elleni erőszak esetet dokumentáltak már eddig is. Emellett, bár Vay ezt is elkeni, a lehetőséget kihasználó molesztálók által elkövetett erőszak is nagyon valós probléma. Valójában sok esetben nehéz is ezeket az eseteket különválasztani, hiszen ha az ember nemi státuszának az identitáson kívül nincs más kritériuma, mint a saját érzései (ahogy azt a transz aktivisták állítják), akkor rajta kívül valójában senki nem tudhatja, hogy ő valójában nőként azonosítja magát vagy csak a nőkhöz való szexuális hozzáférését megkönnyítendő állítja ezt. (Érdemes azon is elgondolkodni, hogy az identitás hogyan lehet jogi kategória.) Összegyűjtött esetek a magukat transz nőnek megnevezők által mosdókban, öltözőkben, stb. elkövetett erőszakról találhatók többek közt itt és itt.­* Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden transz nő vagy akár a többségük erőszaktevő lenne, és ezen esetek megemlítésével nem is a stigmatizációjuk a célom. Pusztán arra szeretnék rámutatni, hogy téves az az állítás, miszerint az uniszex vécé veszélytelen lenne a nők számára.

A nők és gyerekek biztonsága mellett természetesen nagyon fontos megemlíteni, hogy a transz nők számára is veszélyes lehet férfimosdót illetve öltözőt használni. Nem az a célom, hogy a jelenlegi, nemi alapon szegregált mosdók mellett érveljek, hanem megvizsgálni azt, hogy a felmerülő lehetőségek közül melyik lenne a legbiztonságosabb a nők, gyerekek és a transz nők számára egyaránt. Sajnos az amerikai transz aktivizmus leghangosabb része számára ez a kérdés azonban nem is a biztonságról szól, hanem arról, hogy feljogosítva érzik magukat arra, hogy a nekik tetsző nyilvános vécé használatával ismertessék el másokkal nemi identitásukat. A lehető legtöbb ember számára biztonságos lehetőség, a harmadik vécé bevezetése ellen például több esetben tiltakoztak transzneműek és transzvesztita előadók, például egy nebraskai szórakozóhely kapcsán*, hiszen azt a nemi identitásuk el nem ismeréseként, a pénisszel rendelkezők diszkriminációjaként értelmezték. Véleményem szerint elengedhetetlen, hogy a mosdók kérdéséről ne kizárólag elvi alapokon és ne bárki identitásának megsérülését előtérbe helyezve, hanem a legsérülékenyebbek, köztük a nők és gyerekek biztonságát, illetve a Vay által mellékesen említett egyéb praktikus szempontokat (például különböző nemű kísérők) figyelembe véve vitatkozzunk. Ezért tartom Vay cikkét teljes mértékben elhibázottnak, hiszen a tényeket figyelmen kívül hagyva, kizárólag ideológiai alapon (a konzervatív ellenségképpel szemben) szólal fel az általa támogatott lehetőség mellett.

Vay részéről jogos állítás, hogy a konzervatívok érdeklődése a nők biztonsága iránt igen szelektív, ugyanakkor ő is egyértelműen elkeni a nők elleni erőszak kérdését és azt a konzervatívok „paráztatásaként” és „ingerült félelemként” beállítva hiteltelenít minden lehetséges ellenérvet. Meg sem említi, hogy az USA-ban nem csak konzervatívok, hanem rengeteg, mindenféle világnézetű nő, köztük feministák is tiltakoznak a vécéreform ellen. Az is igen cinikus állítás Vay részéről, hogy a férfiaknak „csak akarni kell” nem erőszakosnak lenni és ezzel meg van oldva a probléma, hiszen ha ez ilyen könnyen menne, akkor már rég nem létezne nők elleni erőszak. Nem elég azt mondani sem, hogy a nők egyenjogúsításával meg fog szűnni a probléma, hiszen igen messze (és egyre távolabb) vagyunk ettől az elképzelt jövőtől. A jelen problémáit, mint például a nők és gyerekek nyilvános terekben való biztonsága, a jelenben kell megoldani, nem pedig semmitmondó lózungokkal megoldottnak tekinteni a problémát.

Nem csak a mosdóhasználat tekintetében igaz, hogy ha a nők érdekeit valóban figyelembe szeretnénk venni, akkor a valós társadalmi realitással kell foglalkoznunk, nem pedig identitáskategóriákkal és bármiféle indoklás nélküli mantrákkal (pl. „a transz nők ugyanolyan nők, mint a (biológiai) nők”) felülírni azt. Ne kérjük azt a nőktől, hogy tagadják annak a veszélynek a létét, amit a saját határaik illetve a nyilvános női terek megsértése/megszüntetése jelent. A nőknek ezért nem érdeke elfogadni a fent említett, egymást ellentételező megközelítések (konzervatív ill. progresszívnek beállított) egyikét sem. Vannak is olyan feministák, akik nem kérnek egyikből sem. Olyan feministák, akik nem azért tartják lényeges kategóriának a biológiai nemet, mert a társadalom által ezekre osztott nemi szerepeket fent szeretnék tartani (ahogy a konzervatívok teszik), hanem mert ezeknek a mibenlétét nem lehet megnevezni, hogy ha egyéni identitásokkal írjuk felül a biológiai és társadalmi realitást. Csak akkor tudjuk felszámolni a nőket a férfiaknak alárendelő nemi szerepeket, ha hajlandóak vagyunk tudomást venni arról, hogy a jelenlegi társadalmi berendezkedés szerint mit jelent nőnek és mit jelent férfinak lenni és ennek milyen valós következményei vannak.

Eredetileg megjelent a Reflektor.hu-n 2016. május 30-án, a szerző, Hajdú Janka beleegyezésével utánközöljük.

*A cikk születése óta számos, a transznemű politikával kritikus blogot, közösségi média accountot távolítottak el a tech-cégek az internetről, ezért nem működik pár link a szövegben. A nem működő linkeket meghagytam a szólásszabadság korlátozásának mementójaként.

Ajánlott cikkek:

Hajdú Janka: Genderőrület és feminizmus – egylényegűek, barátok vagy ellenségek?
Weiss Eszter: Nőnek lenni nem egy életforma
Weiss Eszter: Ásó, kapa, patriarchátus

Azoknak, akik szerint a vágyak „természetesen” léteznek az emberben és a pornó ezeket a vágyakat nem alakítja, csak kiszolgálja, föltennék pár kérdést.

„Ha van olyan fajta feminizmus, amit a férfiak szeretnek, az nem működő formája a feminizmusnak”  – Julie Bindel.

A pornográfiáról szóló vitákban legtöbbször oly módon ábrázolják a két oldalt, hogy van egy szexpozitív, szabadságpárti oldal és egy prűd, bigott, cenzúrapárti oldal. Ez a hamis szembeállítás nem felel meg a vita valódi felépítésének, hiszen a kérdést nem úgy kell feltenni, hogy maradhasson-e szabad a pornográfia, hanem inkább úgy, használ-e a pornográfia (1Korinthus 6,9-20). Véleményem szerint pedig a pornográfia, pontosabban pornóipar, árt.  A pornográfia iparága generációk képét és beszédmódját alakítja ki a szexualitásról, és ezért ha csak úgy tekint rá, mint a szexuális vágy leképeződésre és nem, mint annak alakítójára, pontatlan és hamis. A pornográfia és a szexuális kultúránk viszonya egy kétirányú utca, és túl nagy rajta a forgalom.

Gail Dines, a pornográfiát kutató feminista szociológus mondta, hogy bár pornográfia mindig volt, a pornóipar csak nemrég kezdődött. Ezzel egy nagyon fontos különbségtételt hozott felszínre Dines, amely nélkül nem tudunk a pornóról beszélni. Az önmagában, hogy az embernek késztetése van a szexualitást ábrázolni, és azt megtekinteni, nem morálisan elítélendő, és nem is újdonság a világban. Az ugyanakkor, hogy egy mamutiparág a szexuális aktuson keresztül milyen társadalom, és még fontosabban: milyen nőképet mutat, az, hogy ez az iparág hogyan esztétizálja a szexuális erőszakot, ez már nem a nemiség ábrázolásáról szóló viktoriánus vita. Amikor arról beszélünk nagyobb társaságban, hogy milyen társadalomformáló hatása van a hollywoodi filmeknek, vagy arról beszélünk, hogy a szocializmus alatt milyen filmeket engedtek és azoknak milyen társadalom- és politikaképük volt senki sem lepődik meg a „túlmagyarázáson” vagy azon, hogy mindenbe belelátjuk az elnyomást. Pedig a pornóipar által gyártott filmek is ilyenek, egy adott közbeszédbe, struktúrába, a férfi-női viszony egy adott idealizált képébe ágyazódnak be és ezt termelik újra.  

A Dines által végzett kutatások azt mutatják, hogy ahogy egyre több mindent mutatnak meg a pornófilmek egyre kijjebb tolódik a fogyasztók érzékenysége, és egyre naturalistább, keményebb és erőszakosabb szexuális aktust mutatnak be. Azt még a pornóipar képviselői is elismerik, hogy egyre durvább és erőszakosabb filmeket kell csinálni, hiszen erre alakul a piaci igény. Természetesen ők azt nem mondják el, hogy az erőszakot ők tették ábrázolhatóvá és ezért legitimen kívánhatóvá. Ráadásul ezt az egyre erőszakosabb pornót egyre fiatalabbak nézik, a kutatások szerint az átlagban 11 évesen lát egy fiú először pornófilmet, és a 15 éves fiúk egyharmada beismerte, hogy rendszeres pornófogyasztó. De nemcsak a fogyasztók egyre fiatalabbak, hanem a pornográfia szereplői is, ezért is fontos, 2004-től 2006-ig két év alatt 60%-kal megnőtt a „tini szex” kifejezés alatt futó pornográfia is. Itt jön be az, amit Portik-Bakai Melinda leírt, hogy egyre több fiatal mindenféle saját élmény előtt a pornográfiából tanulja meg a szexualitást. És ez a szexualitás, a pornóipar szexualitása, idealizált, erőszakos és nőellenes.

Azoknak, akik szerint a vágyak „természetesen” léteznek az emberben, és a pornó ezeket a vágyakat nem alakítja, csak kiszolgálja, föltennék pár kérdést. Amikor a lányod tizenhárom évesen megkérdezi, hogy lehet-e neki is „brazil” jellegű teljes fanszőrzet eltávolítása, mint az osztálytársainak, az is a természetes vágy lesz csak? Az, hogy korábban marginálisnak tekinthető szexuális aktusok, mint az anális szex bekerül a fősodorba, az is a természetes vágy?  A szexuális vágy szocializációs kérdés is, és a fiatalság, a szubmisszió és az erőszak azért részei a szexuális vágy szocializációjának, mert a férfiak ez alapján tudják kontrollálni azt, amitől mindig féltek: a nők szexuális önrendelkezését.

Erre persze sokan elmondják azt a mindig előjövő liberális érvelést: nem minden pornó ilyen. Van olyan pornó, amelyben a nemi erőszak nem tematika, hanem tabu, amelyben a nő önrendelkezése megjelenik stb. Ezt elhiszem, láttam, tudom. Csak ez marginális kérdés. A jelenleg Magyarországon pornót néző fiataloknak jelentéktelen része tudja, hogy az, amit a pornóipar nekik ad,rossz, és keresnie kéne mást. Akkor tudna a jó pornó megjelenni, elterjedni, ha abban társadalmi konszenzus lenne, hogy az, amit most néznek az emberek: az rossz. De ezt nem merjük megtenni, mert félünk a prüdéria vádjától és attól, hogy ebben a kevésbé menő, nem eléggé Tumblr-kompatibilis kereszténykonzervatív-radikális feminista tengelyben az embert elhelyezzék.

Természetesen a pornó és a nemi erőszak kultúrája közötti ok-okozati összefüggések vizsgálata helyett inkább azt kell lássuk, Julie Bindel alapján, hogy mindkettő azonos eredővel rendelkezik. A nőgyűlölet kultúrája az, amiből a pornóipar kialakult, az ami miatt ma a  nemi erőszak ilyen elterjedt. Ezért a nőgyűlölet ellen kell harcolnunk, és abból pedig az következik, hogy a pornóipar ellen is. 

Eredetileg megjelent a Reflektor.hu-n 2016. május 14-én.

(Jelenet A szürke 50 árnyalatából)

Ajánlott cikkek:

Horváth Lilla: A politikai bulvár esete Nagy Blanka szoknyájával, avagy ne relativizáljuk a szexuális erőszakot!
Herczeg Gyöngyvér: A hologramokkal házasodás mint az emberi jogok új terepe: A nemzetközi genderhelyzet egyre fokozódik